Kritika: A Guardista

Az Írország csodálatos és titokzatos vidékein játszódó krimi szálon futó, feketehumorral nevettető komédia számos ponton rokoni kapcsolatba hozható az Erőszakaik című Martin McDonagh filmmel. A guardista voltaképp a fivér nagysikerű 2008-as művének egy átdolgozott, továbbgondolt manifesztációja. A két főszereplőre koncentráló film a morózus és meglehetősen különös zsaru, Gerry Boyle (Brendan Gleeson) és az FBI-nál tanultakat az utolsó betűig követő ügynök, Wendell Everett (Don Cheadle) közös nyomozását mutatja be egy eldugott ír városban, aminek történetében az eddigi legnagyobb drogcsempész üzletet igyekeznek lefülelni a rend hős őrei.
John Michael McDonagh nem csak az Erőszakik dramaturgiai részét vette alapul és bizonyos szinten kölcsön bátyjától, hanem annak igazi nagyágyúját, fantasztikus karakterszínész, Brendan Gleeson is megszerezte magának. Azonban többről van szó, mint pusztán egy ihlet alapján mások példájára megalkotott műről. A guardista ugyanis szinte teljesen mentes a sablonoktól és bár az "ezt már másvalaki megénekelte" érzés néha felüti a fejét, a kreatív rendezés és a színészek képesek maradéktalanul kárpótolni minket. Az abszurd és nem egyszer bizarr momentumok - mint a néhányszor feltűnő, rendőri tevékenységeket fotózó srác, vagy a biciklijével a flangáló kisgyerek, aki a legváratlanabb helyeken és időben tűnik fel -, a vulgaritás és a szexualitás egyvelege, az akcentusok és nyelvjárások üdítő keveredése, valamint a kifogástalan operatőri munka pazarul szemlélteti McDonagh kibontakozó stílusát és meggyőző tehetségét.

A meglehetősen egyszerű és kiszámítható történet pusztán alibiként szolgál McDonagh-nak és a csapatának, ugyanis A guardistánál erősen másodlagos szerepet töltenek be a körítések, a valódi hangsúly a karaktereken van. A tökéletes szereposztásnak hála fantasztikus játékokkal kápráztatnak el minket a színészek. A film vezérduója tökéletes összhangban mozog, jól kiegészítve egymás markánsan különböző egyéniségét. A párostól, különösen a magának való, azonban megtévesztően dörzsölt Boyle szájából kapjuk a legtöbb poént és a rekeszizmokat kegyetlen erővel célba találó beszólásokat, amik nem kímélik sem a külföldieket, sem a más rasszhoz tartozókat, továbbá igényesen szarkasztikusak, provokatívak és ironikusak.

A kettős kényszerű kapcsolatában Don Cheadle a másodhegedűs poszton is meggyőzően és élvezetesen teszi a dolgát a fekete FBI ügynök a bőrében, készen arra, hogy bármikor visszavágjon Boylenak egy-egy rasszista felhanggal átitatott megjegyzése hallatán. Azonban még így is lemarad Brendan Gleeson mögött, aki az egész filmet képes lenne egymaga elvinni a hátán. Valósággal lubickol szerepében, amit voltaképp a kisujjából rázott ki, azonban jóval többről van szó, mint egy rutin által vezérelt, könnyen letudott alakításról. A dublini mester lenyűgözően kelti életre a whiskey-temető, kiismerhetetlen hekust, aki bár nem épp a rendőrség mutogatni való példaképe, némileg torzult erkölccsel is a jót képviselő, szimpatikus zsaruként tetszeleg.

Hálátlan feladat elsőfilmes rendezőnek lenni. Hibák tucatjai lesnek az emberre, a tapasztalatlanság álnokul és kíméletlenül megbosszulhatja magát, miközben oly rettentő sok minden függ a jó kezdéstől. John Michael McDonagh azonban igazán elegánsan vette az akadályt és nem átallott egy remek filmmel megörvendeztetni a közönséget. A guardista példaértékűrn kivitelezett mű, amelynek egyetlen fájó pontja az, hogy nincs benne akkora plussz, az a bizonyos "valami", hogy mesterműként lehessen emlegetni. Azonban a rendező jól átgondolt, nem túlcifrázott munkájának, a kiváló színészeknek különösképp zseniális Brendan Gleeson-nak hála az év egyik legjobb moziját tisztelhetjük benne.