Gátőrnek az menjen, aki nyugodt ember

Gátőrnek az menjen, aki nyugodt ember. Meg aki szereti a természetet, a vizeket, ez mondjuk egyértelmű. Nem az az állandóan telefonálgatós, kapkodós karrierista állás. Magányos szakma lehet, gondolkodom magamban, miközben Horváth Balázshoz, az Éduvizig ásványrárói gátőréhez tartok. Lépteimmel elhagyok falut, házakat, az út is murvásra vált. Aztán a takaros, kétszintes háznál meglepetésemre sürgés-forgás fogad, itt is egy ember, ott is egy, hátul tyúkok, malacok. Balázs felesége, a gondnok Olgi fut elém, lám, van itt élet, a Duna mellett, közel a folyó egyik ágához.

Szép csatornák zsilippel

– Huszonöt évig a vízügy központjában dolgoztam, de nem szerettem az irodai munkát, így öt évvel ezelőtt belevágta a gátőri életbe – meséli Horváth Balázs. Vének és Rajka között hat gátőr teljesít szolgálatot. Neki 6,5 kilométeres szakasz jutott, hullámtéri résszel és a töltésen inneni mentett oldalon belvízcsatornákkal, zsilipekkel, vízpótló rendszerekkel. Munkája nagy részét ezek karbantartása teszi ki, például a kaszálás, például a karbantartás. Reggel hétre már le kell adnia a központnak az összegyűjtött vízmérce-adatokat, a talajvíz szintjét, mennyi a hőmérséklet. Ezek kellenek ahhoz, hogy tudják, mikor kell pótolni, mikor elengedni a vizet. A gátőr feladata amúgy sem heti negyven órás, ő nem teszi le a lantot délután négykor, nincs hétvége. Hóban, fagyban, esőben, sárban járja a terepet. – Van három-négy szép csatornám tizenhárom zsilippel – teszi hozzá némi büszkeséggel.

Legutóbb 2017 szeptemberében jelent meg a gát mentett oldalán is a fakadóvíz, amikor a szlovákok karbantartás miatt nem tudták levezetni az árhullámot és az Öreg-Duna ágrendszerébe vezették be a víz nagy részét. Most viszonylag alacsony a vízállás, a mértékadó Nagybajcsnál alig száz körül áll a mércénél.

Érvényesülni hagyni a baglyokat

Ha már róla van szó, kisétálunk a főszereplőhöz, a folyóhoz: a stégen állva azért elcsendesedünk mindannyian: nyugodt ereje tiszteletet parancsoló. A szelíd hullámok figyelve érthetővé válik az a szeretet, ahogy Balázs beszél szakmájáról.

Kényes ponthoz érünk, a hódokról kérdezem. Tavaly tízszer kellett munkagéppel elbontani a hódgátakat. Balázs diplomatikus, azt vallja, együtt kell élni velük, mert az állat és a természet az őshonos erre, nem az ember. De nem is a hódok rongálják a töltést, hanem a pockok, a vakondok, olykor az üregi nyulak. A megoldás az, hogy hagyják érvényesülni a baglyokat, az egerészölyvöt. Neki tíz macskája van, elengedi őket a töltés oldalába. Ahol állunk, a Fertő-Hanság Nemzeti Park területe, védett és fokozottan védett területekkel, nádasokat, réteket látnak el vízzel, időnként elárasztva azokat, biztosítva a vízimadaraknak, egyéb vízi élőlényeknek a gázlókat.

Két csokispapír is sok lenne

Motorcsónak húz el a vízen, fejünk felett párban járó madarak csapdosnak el a távolba, kerékpárosok haladnak el a töltés tetején. Bike and boat stéget építettek ki éppen erre, ahol kikötve kerékpárral folytathatjuk az utunkat. Mint megtudom, sok a turista jár erre, kajak-kenusok, vízitúrázók. Gond nincs velük, és az átlag horgásszal sem. – Az bosszant, hogy a töltésszakaszt járva havonta összeszedek egy zsáknyi szemetet. Két csokispapír is sok lenne, nem egy zsák… – emeli fel a hangját. A másik, amit nem szeret, ha a töltésen illetéktelenek járnak, rongálva azt.

Kezem belemerítem a vízbe. Koszos? – kérdezem. – Nem – válaszolja tömören. Szoktak is benne fürödni, persze nem szabad. Kenusok, kajakosok olykor belefordulnak, de szerencsére eddig mindenkit kimentettek.

Miközben visszasétálunk a gátőrházhoz, A tanú című filmről beszélgetünk. Persze, hogy láttam, feleli Horváth Balázs, majd mond pár szakmai megjegyzést a Kállai Ferenc alakította Pelikán József gátőr filmben látható munkájáról. Mégiscsak mást lát egy szakember szeme.