Lángoló szív

„Maradj velünk, mert esteledik, és már lemenőben van a nap.” (Lk.24/29.)

Kovács András

Forrás: Pixabay

Könnytől harmatos olajágak ringatóztak a hajnali szélben, a Golgota oldalában, az üres sír fölött. Ugyanebben az időpontban – egy másik irányból - két tanítvány hagyta el sietősen az óvárost, hogy még alkonyat előtt Emmauszba érjenek. Tele voltak a gyász és a csalódottság fojtogató érzésével. Olyannyira elmerültek fájó gondolataikban, hogy azt sem vették észre, amikor a Feltámadott csatlakozott hozzájuk. Furcsa párbeszéd bontakozott ki hármójuk között, aztán a Mester sorra elmagyarázta az ószövetségi próféciákat, hogy miért kellett így alakulnia a Messiás sorsának. Az idő elszaladt, szinte észre sem vették, közben megérkeztek. „Maradj velünk, kérték, mert esteledik, és már lemenőben van a nap.” Így történt, hogy együtt ültek a vacsoraasztalhoz. Mikor aztán Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik – rögtön felismerték. „Ugye lángolt a szívünk, mondták egymásnak, amikor útközben beszélt hozzánk és kifejtette az írásokat?” (Vö.Lk.24/13-32.)

Gyakran rójuk egykedvűen életutunkat. Tele vagyunk kiábrándultsággal, keserűséggel. Aztán – ahogy egykor az emmausziak - nem vesszük észre az útitársul szegődő Urat. Nem nagyon engedjük, hogy bárki is kizökkentsen félelmeink és rossz beidegződéseink kényszerpályájáról. Pedig ha csak egyszer is megtapasztalnánk a „lángoló szív” szeretetét, a húsvéti fényesség és békesség elárasztaná a mi életünket is.

Egyre rövidülnek lépteink és mi nem tudjuk egy arasznyival sem megtoldani őket. Az idődombról lefelé bandukolva egyszer csak rádöbbenünk: már lemenőben van a nap. De vajon lesz-e alkalmunk még házunkba hívni az Urat? Egyáltalán, felismerjük-e Őt?

Néha úgy tűnik, mintha alkonyatba fordulna körülöttünk a világ: furcsa ideológiák szegélyezik utunkat, a szívek helyett háborús, pusztító tüzek lángolnak, a békesség ígéretét pedig tönkrezúzza a hataloméhes kapzsiság és gyűlölet…

Húsvét megmutatja a számunkra, hogy nem vagyunk magányos bolyongásra kárhoztatva: társunk van, aki kitart mellettünk és az Örök létbe vezet. Végül diadalt arat az élet a halál felett…