„Mester, jó, hogy itt vagyunk!” (Lk.9/33.)

Háborús menekültek az utakon, elcsigázott édesanyák megszeppent, szomorú szemű gyermekekkel, szétlőtt lakóházak, kiégett autóroncsok, füstölgő kráterek… - peregnek a tudósítások szívet tépő képsorai. (A pusztítást látva, hirtelen viszonylagossá válnak saját megpróbáltatásaink.) Néhány napja pedig a benzinkutak környékén kígyózó autósorok nehezítik az amúgy sem egyszerű városi közlekedést. Úgy tűnik, az esztelen felvásárlási lázban, most a benzin került sorra… Mindeközben változatlanul találkozhatunk a gyűjtőpontok felé igyekvő cipekedő emberekkel. A jó érzésűekben így mutatkozik meg a szolidáris szeretet. Talán kicsit közös nevezőre hoz bennünket a jó akarat. Talán megérezzük, ha adunk, akkor kapunk igazán. S valami sokkal nagyobb tapasztalással gazdagodhatunk. Így újabb módon adhatunk értelmet böjti lemondásainknak is…
   

Jézus Péterrel, Jánossal és Jakabbal felment Tábor hegyére. Miközben imádkoztak, az apostolok elaludtak. Jézus arcának színe elváltozott, ruhája pedig fehéren ragyogott, mellette megjelent az ószövetségi idők két nagy alakja, Mózes és Illés. Amikor Péter és társai felébredtek, megpillantották Mesterük dicsőségét és a két legendás férfit. Ez a csodálatos jelenet végtelen lelki békességgel töltötte el őket. Péter önkéntelenül nyitotta szólásra ajkát és fogalmazta meg valamennyiük érzését: „Mester, jó, hogy itt vagyunk!” (Lk. 9/28-34.)
   

Kell, hogy időnként valami kiemeljen bennünket fakó megszokásainkból, s fogyó szeretetünk táplálója legyen. A tizenhetedik század egyik nagy gondolkodója, Leibniz szavaival élve, a világ nyomorúsága ellenére igazolást nyerhessen Isten létezése…
   

A háború hangjai zavarják meg belső pusztánk lelki csöndjét, melyen keresztül most is csak el kellene jutnunk a találkozás hegyére. Mert szükségünk van egy helyre, ahol minden esendőségünk és rosszérzésünk ellenére igazolást nyer szenvedésünk, átölel az isteni kegyelem. Ahol csak egyszerűen jó lenni, ahol nem kell semmit mondani. Akkor is, ha tudjuk, hogy vissza kell térnünk mindennapjaink néha mélynek tűnő völgyeibe, ahol megesik, hogy időnkét gomolygó köd takarja el a napot…
   

Az Istennel találkozás élménye ad újra erőt csüggedő szívünknek, hogy aztán adhassunk mi is jó szót, szeretetet. Tábor-hegy ajándéka nem érdem, hanem kegyelem, viszont az erre való törekvés valamennyiünk kötelessége kell, hogy legyen…