Hétvégi tűnődések

„Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” (Jn.2/16.)

„Sacrosancta Lateranensis Ecclesia omnium urbis et orbis mater et caput” (a város és a földkerekség minden templomának anyja és feje) – hirdeti a Lateráni Szent János-bazilika főhomlokzatán elhelyezett felirat. Róma legrégibb és legnagyobb temploma a világ legjelentősebb katolikus egyházi épülete. Még a vatikáni Szent Péter-bazilikát is megelőzi. Ezt a bazilikát tartják a templomok „szülőanyjának”. Nagy Konstantin uralkodása idején alapították, felszentelésének ünnepét pedig november kilencedikén üli az egyház.

            A templomok a hívő emberek életében mindenkor fontos szerepet töltöttek be. Kiemelték a hétköznapok gondokkal terhes világából és alkalmat teremtettek az Istennel való meghitt, bensőséges találkozásnak. A templom, azaz az Isten háza hagyományosan a vallási kultusz rendes helye. Az oda betérő jobb esetben tudja, hogy mit illik és mit nem, akkor is, ha éppen nem zajlik ott liturgikus cselekmény.

            Az evangéliumok sok mindent elbeszélnek Jézussal kapcsolatban. Megörökítették azon kevés alkalmak egyikét is, amikor az ő béketűrése is határához érkezett. Történt, hogy nem sokkal a zsidó húsvét előtt Jeruzsálemben betért a templomba, ahol legnagyobb megdöbbenésére kereskedőket és pénzváltókat talált. A vásári hangulat láttán indulatba jött, kötelekből ostort font és kegyetlenül kiűzte a kereskedőket, asztalaikat pedig fölforgatta. (Vö.Jn.2/13-17.)

            A sokféle vélekedés, világlátás ellenére is létezik egy bizonyos határ, melyet a hatalommal bírónak, a gazdasági érdeknek, de a művészi szabadságnak is tiszteletben kell/kellene tartania. (Sajnos láttuk – akár a közelmúltban is -, hogy a művészet „oltárán”, hogyan gyaláztak meg szent dolgokat.) Nem lehet vásárcsarnokká alacsonyítani Isten házát! Vajon hányszor fonna ma (is) kötelet Jézus, hogy megtisztítsa Atyja házát? Gyakran éppen miattunk és általunk lesz „vásárcsarnokká” az imádság helye, amikor bensőnkben hurcoljuk be a gyűlölség, hazugság, képmutatás, viszálykodás, szeretetlenség megannyi szennyét, s órányi jámborságunkban próbáljuk meg elhitetni a Mindenhatóval – és néha talán magunkkal is -, hogy alapvetően hibátlanok, hovatovább szentek vagyunk. Aztán kifele jövet, a küszöböt átlépve ott folytatjuk, ahol korábban abbahagytuk…

            Hívőként milyen a kapcsolatom a templommal? Nem hívőként tudom-e tisztelni ezt a sokak számára oly fontos épületet? „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”mert az az imádság, a béke és a lelki megnyugvás otthona, nem pedig teátrum, ahol formálisan, szerepek mögé bújva, csupán a külsőségeknek áldozunk…