Hétvégi tűnődések: Megbotránkoztatások kora

Isten erkölcsi szabadsággal, erkölcsi vívódásra és kölcsönös befolyásolásra való képességgel teremtette az embert, ám ő ezt a lehetőséget nem mindig képes épületes módon használni, hiszen lépten-nyomon visszaél vele. Így aztán sorjában rendül meg a bizalmunk személyekben, intézményekben, testületekben… Minden napra jut egy-egy csalódás, kisebb-nagyobb botrány. Talán már hozzá is szoktunk.

Az utóbbi évtizedekben általános jelenség lett a devalváció, mely elsősorban erkölcsi oldalról fojtogat. A bűnesetek tekintetében pedig néha még a legelrugaszkodottabb képzeletet is felülmúlja a valóság. Régi dilemma, vajon hol húzódik, illetve van-e határa annak, hogy egy-egy brutális bűntény mennyire részletesen taglalva kerül a nyilvánosság elé? (Hasonló probléma, hogy az áldozatok neve legtöbbször kiírva jelenik meg a sajtóban, míg az elkövetők legfeljebb monogramjukkal szerepelnek.)

Ha valamilyen közszereplő, komoly hivatást betöltő személy vagy elismert sportoló keveredik méltatlan helyzetbe, s az nyilvánosságra kerül, egyesek rögtön fölháborodnak mások viszont „ő is ember” - kézlegyintéssel intézik el. Pedig aki közhivatalt gyakorol, akit mások fölé rendeltek, akinek sokan adnak a véleményére, példájára, mindenkor ügyelnie kell „szalonképességére”, ha csak nem éppen a botrányaival szeretne a nyilvánosság középpontjába kerülni. Az elmúlt időszakban bőséggel igazolódott, kevés a rátermettség, a szakismeret, bizony erkölcsileg is fel kell nőni az adott feladathoz. Előfordul viszont, hogy egy-egy dilemmahelyzetben éppen a viselt felelősség (vö. „az én helyzetemben ezt nem engedhetem meg magamnak”) tereli a helyes útra, menti meg az embert…

Mivel egyikünk sem a saját elhatározásából öltött testet, nem rendelkezhet könnyelműen a sorsa felett, valamennyien számadással tartozunk a létbehívó isteni akarat előtt. De éppen úgy el kell számolnunk azon cselekedeteinkről is, melyekkel másokat botránkoztattunk meg. Ezt alapvetően kétféle módon követheti el az ember: saját, másokban visszatetszést keltő tetteivel, illetve harmadik fél – esetleg köztiszteletben álló személy – „szennyesének a kiteregetésével”.

Ezzel a mentalitással Krisztus tanítását összeegyeztetni nem lehet, az ily módon „megedződött” hívő könnyen letérhet az igazság útjáró. Maga is abba a hibába eshet, hogy amit a többség követ, az a helyes. Mindaz azonban, aki másokat erre a vélekedésre indít, ezzel együtt hitében, erkölcsében megingat, méltónak bizonyul arra az evangéliumban emlegetett malomkőre...