Hetven éve hunyt el a győri diakonissza, Molnár Mária (2. rész)

Az út

Liebenzellből (Németország) 1927. december 14-én reggel indult útnak Molnár Mária misszionárius társával, Goebel Tinával. Több mint egy napos utazás után értek el Toulonba, ahonnét hajójuk, az Orsova indult. „ Ez az óriási hajó a kikötőn kívül vetett horgonyt és csak kisebb hajóval jutottunk hozzá fél órai út után…Amikor a fedélzetre léptünk, elámultunk. Valóságos városnak tűnt fel a hajó. Másnap reggel Istenre bízva magunkat elhagytuk a szárazföldet, hogy hetek múlva, idegen világrészben, egészen egyedül, pogány népek között éljünk.” – írta Mária. Az utazás gyönyörű volt, de sokan szenvedtek a tengeribetegség miatt. Szerencsére a két misszionárius hölgy észre sem vette, hogy hajón utaznak. Két hónap múlva 1928. február 14-én érkeztek meg Mánusz partjaihoz, de csak másnap reggel léptek a szárazföldre. Molnár Máriát és társát szeretettel fogadták a bennszülöttek: „ A kedves feketék már nagyon vártak minket. Egész éjjel virrasztottak a parton, hogy amikor megkapják a jelt, azonnal készítsék kis hajójukat, hogy a missziói állomásra vigyenek. A nagy hajóról egy kis vitorlásra szálltunk, ezzel mentünk 2 óra hosszat a part felé…Micsoda rivalgással vittek a fiúk bennünket!”

 A „Miszisz Doktor”

Molnár Mária mánuszi tevékenységéről, életkörülményeiről szerencsére sokat tudunk. Rendszeresen küldött haza leveleket, valamint publikált európai folyóiratokban. Ezekből értesülünk arról, hogy egy különös, napsütötte tájra került, amelyből áradt a nyugalom és a béke. Leírásaiban részletesen mesélt a bennszülöttek furcsa szokásairól, meglepő reakcióikról, valamint különös életfelfogásukról.

Már megérkezése pillanatában kiderült számára, hogy a pápuáknak gyermeki lelkük van. Erről így írt levelében: „Nagy volt az érdeklődés csomagjaink iránt. Hát még amikor meglátták a győri vasárnapi iskolások ajándékát, játékát, tetőpontra hágott az öröm. Különösen az alvóbaba és a muzsika volt az érdeklődés tárgya. „Medir Bunan” (alvó gyermek) mondogatták. Maga a törzsfőnök is órákig eljátszott vele. Minden játéknak örülnek, de legjobban annak, ami valamiféle hangot ad, az mind muzik nekik.” A zene valóban tetszett a bennszülötteknek, különösen Mária gitárja iránt érdeklődtek! Számukra teljesen ismeretlen volt ez a hangszer, amelynek misztikus erőt tulajdonítottak. Többször hívták el a misszionárius hölgyet betegekhez, hogy zenéljen nekik. A pápuák úgy gondolták, ezzel a muzsikával meg lehet gyógyítani az embereket!

Molnár Mária valóban sok ott lakó életét mentette meg, és gyógyította, kezelte őket. Abban az időben, a bennszülöttek varázslót hívtak, ha valaki megbetegedett: a varázsló összerágott egy „varázsdiót”, egy borslevelet és ehhez oltatlan meszet tett. Ezzel leköpte a beteget, valamint a család minden tagját. Azt hitték, így elűzhetik a gonosz szellemet, amely gyötri őket. Ezzel szemben Mária sebeket kötözött, betegségeket kezelt; és azon fáradozott, hogy a legtávolabbi betegekhez is eljusson. Nem riadt vissza attól, hogy napokat kellett gyalogolnia, vagy a háborgó óceánon csónakba ülnie. Egy dolog érdekelte: segíteni a pápuáknak! Nem volt orvos, de ápolónői szolgálata során sok tapasztalatra tett szert. Így évente két-háromezer beteget gyógyított, és jó híre hamar elterjedt. A bennszülöttek el is nevezeték „Miszisz Doktornak”.

Hogy milyen nyelven beszéltek, és hogyan értette meg magát Molnár Mária velük? Egy szótár segítségével, amelyet egy misszionárius készített. De mint utóbb kiderült ez nem volt teljesen megbízható: „Aminek az az oka, hogy a pápuák, valahányszor őket megkérdezte a misszionárius, hogy jól ejti-e a szavakat és jól értelmezi-e azokat, udvariasságból mindig ráhagyták, hogy jól. Mert nem akarták megbántani a fehért azzal, hogy rosszul beszéli a bennszülöttek nyelvét.”  - írta Mária. Ha kellett kézzel-lábbal is mutogatott, és kommunikált a pápuákkal. Helyzetét megkönnyítette, hogy a bennszülöttek közül akadt egy segítőtársa, akit Lomonnak hívtak. Ő nem csak a nyelvi nehézségekben segédkezett, hanem egyben szakácsa, házvezetője, gondozója is volt. Sőt, amikor Molnár Mária 1935-ben hazatért Magyarországra, helyettesítette őt.

Molnár Mária kis tanítványaival

Újra itthon!

Mária hétévi szolgálat után kapott szabadságot. Először Liebenzellben számolt be missziói tevékenységéről, majd csak azután érkezett haza. Itthon, tiszteletére 1935. május 27-én a Magyar Református Külmissziói Szövetség Budapesten szűk körű fogadást rendezett, ahol jelen voltak a sajtó képviselői is. Molnár Mária fáradt volt, pihenésre vágyott; de mindenki őt szerette volna látni és hallani. Sorra kapta a felkéréséket előadások tartására, és eljutott Erdélybe, illetve a Felvidékre is. Itt történt, hogy megkérdezték tőle, mivel jelzik a pápuáknak, ha istentiszteletet akarnak tartani. „Harangunk nincsen, hanem a bennszülöttek egy csigakürtöt fújnak meg, ezzel jelzik az istentisztelet kezdetét.” – válaszolta Mária. Erre a kérdező felvette a kapcsolatot Egry Ferenccel, és egy 140 kilós harangot készítetett a bennszülöttek számára. Ezt 1936. július 25-én Kisújfaluban (ma Szlovákia) ünnepélyesen felavatták: „Megható, különleges jelenség volt. Figyeltem a közönséget, mindenki könnyezett…Mi gyerekek, kivétel nélkül ott voltunk. Utána még az iskolában is erről beszéltünk.” – emlékezett vissza az egyik kisújfalui lakos az eseményre. Ez volt az első harang, amelyet a magyar reformátusok küldtek Mánusz szigetére. Hatalmas örömet szereztek ezzel az ott élőknek!

            Molnár Mária itthon volt, de gondolatai mindig a pápuák körül jártak. Hamarosan vissza is tért! 

Az utolsó évek

„A viszontlátás nagyon megható volt…Amikor kiszálltam a hajóból, az én kedves testvéreim, a keresztyének, fehér ruhában álltak sorfalat az úton és énekelve vártak.”  - írta Mária. Kíváncsian bontották ki azt a ládát, amelyik a harangot rejtette; és az ajándékok közül a legnagyobb feltűnést a baromfiitató okozta. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy a fehérek még a baromfiakat is külön tányérból itatják.

A bennszülöttek nem változtak, ugyanazok maradtak, mint egy évvel korábban, de a világ lassan kezdett átalakulni. A második világháború kitörésének híre Mánuszra is eljutott 1939 szeptemberében. Ezt követően egyre nehezebb helyzete lett Molnár Máriának: egy ideig – 1940 májusáig – még rendszeresen küldött haza leveleket, de utána megszakadt a postaforgalom. Amikor 1942 elején a japánok megszállták a szigeteket, a bennszülött férfiakat kényszermunkára vezényelték; az ott élő misszionáriusokkal pedig kezdetben barátságosak voltak, de amint győzedelmes előrenyomulásuk megtorpant, gyanakodva tekintettek rájuk. Úgy vélték, a misszionáriusok az amerikaiaknak kémkednek, és tűz- vagy fényjelekkel, esetleg rádióadón keresztül értesítik az ellenséges csapatokat, a japán hadmozdulatokról. Ezért úgy döntöttek, az európaiakat összegyűjtik, és az Akikaze nevű torpedórombolón Rabaulba, a főhadiszállásra viszik. A hajóra Molnár Mária is felszállt.

                                                                                                                                 folyt. köv.

Dancsecz Mónika