Az 1956-os forradalom és szabadságharc katonai eseményei megyénkben

1956-ban az akkori Győr-Sopron megyében október 26-ra mindenütt győzött a forradalom, Szigethy Attila és forradalmár társai jóvoltából gyorsan megindult a konszolidáció. Nem véletlen, hogy a november 4-én és az azt követő napokban bekövetkező szovjet támadás szerencsére megyénkben nem követelt súlyos véráldozatokat és nem került sor a budapestihez hasonló utcai harcokra. Ennek ellenére mégis érdemes röviden megvizsgálni, hogy hadtörténeti szempontból milyen események történtek megyénkben és ezek mennyire illeszkednek az országos események sorozatába. Ha a forradalom katonai történetét kutatjuk, alapvetően két jól elkülöníthető időszakra bonthatjuk az eseményeket. Az október 23-a és 30-a közötti, illetve az azt követő időszakra, amelynek a csúcspontja a november 4-i szovjet bevonulás.

A megye katonai eseményeit csak úgy érthetjük meg, ha megvizsgáljuk röviden az országos és nemzetközi katonapolitikai helyzetet, és betekintést nyerünk az akkori Magyar Néphadsereg, a Magyarországon állomásozó, szovjet hadsereg és az egyéb fegyveres kiegészítő erők állapotát.

Ha a forradalom eseményeit megvizsgáljuk, egyből feltűnik az, az egyszerű szemlélő számára is, hogy a Magyar Néphadsereg nem állt a helyzet magaslatán ezen időszakban. Ugyanez elmondható a lakosság körében gyűlölt ÁVH alakulatokkal kapcsolatban is. A forradalom első napjaiban főként Budapesten, de a vidéki nagyobb városokban is a kommunista hatalom mozgósította a hadsereget, az ÁVH-t, a rendőrség, a határőrség, az egyéb rendfenntartó erők állományát, melyeknek összlétszáma jóval meghaladta a 100.000 főt, mégsem volt képes úrrá lenni a békés tüntetésből, felvonulásokból folyamatosan felkeléssé, szabadságharccá alakuló politikai helyzeten. Ennek több oka is volt. Részben magyarázható azzal, hogy a Néphadsereg személyi állományának nagy része szimpatizált a forradalom követeléseivel, magáénak érezte azt, hiszen a Rákosi-rendszer a társadalom szinte valamennyi részét elnyomta, megalázta, ellehetetlenítette. Ez alól nem voltak kivételek a katonák és családtagjaik sem. A tiszti állomány szintén megosztott volt, annak ellenére, hogy a politikai vezetés 1949 óta folyamatosan „szovjetizálta" a tiszti kart, melynek soraiba megbízhatónak tartott párthű személyeket emelt. A megosztottságot tovább mélyítették a Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Néphadsereg vezérkarának halogató, katonailag hibás és egymásnak ellentmondó intézkedési és parancsai is. Országos szinten, de itt a megyénkben is megfigyelhető volt, hogy a felkelők ellen riadóztatott egységek zöme nem volt hajlandó a tömegbe lőni, az egyes laktanya és ezredparancsnokok saját hatáskörben intézkedve legnagyobb részt a laktanyákba rendelték vissza a katonákat. Több egység pedig egyértelműen a forradalom oldalára állt, és nyíltan szembefordult a rendszerrel. Győrben és Győr környékén is hasonlóan ment ez végbe, és hamarosan a rendőrség is a forradalom oldalára állt. A forradalom első napjainak zűrzavaros időszakában, amikor nem lehetett tudni, milyen mélységű változások következnek be a politikai életben, és még nem állt fel az új nemzeti kormány Nagy Imre vezetésével, több véres összeütközésre is sor került a felkelők, békés tüntetők és a régi rendszerhez hűséges egységek, első sorban az ÁVH katonái között. Október 25-én ezek a sortüzek Győrben 3, október 26-án Mosonmagyaróváron több mint 50 halálos áldozatot követeltek, és a sebesültek száma is több százra volt tehető. Mai szemmel természetesnek tűnik, hogy az ilyen brutális atrocitások után nem maradt el a nép válaszreakciója sem. A feldühödött emberek több alkalommal is lincseltek meg „ÁVO"-s tiszteket, katonákat, és a további vérengzések megállítása érdekében több helyen előfordult, hogy a forradalom oldalára álló katonák, rendőrség saját védelme alá helyezte ezeket a gyűlölt elemeket. Győr-Sopron megyében október 26-27-re lényegében győzött a forradalom, míg erre Budapesten október 30-ig várni kellett.

A győzelem egyik kulcsa a belpolitikai stabilizáció és az új Nagy Imre kormány megalakulása volt október 28-án, a másik sarkalatos kérdés pedig a szovjet hadsereg kivonása hazánk területéről.

A szovjet megszálló erők 1945 óta folyamatosan állomásoztak Magyarországon. A párizsi béke 1947-es és a magyar-szovjet kölcsönös barátsági szerződés 1948-aláírása, majd az 1955- ben létrehozott Varsói Szerződés, illetve az ugyanebben az évben megkötött Osztrák Államszerződés stabilizálta a szovjet haderő itteni tartózkodását. A tisztikar és a hadvezetés mellett már korábban is ott voltak az orosz „tanácsadó" tisztek, közismerten TADÓ-k, akiket a KGB és a tököli központtal működő Különleges Egységek támogattak, mintegy 15-20.000 fővel.

Az októberi magyar forradalom előtt az NDK-ban és Lengyelországban már történtek kisebb megmozdulások a szovjet típusú diktatúrák ellen, ez „éberré" tette a szovjet csapatokat nálunk is. Miközben az forradalom első óráiban a Magyar Néphadsereg lényegében elveszítette cselekvési képességét a szovjet erők készen álltak a beavatkozásra. Tudjuk, hogy a szovjet hírszerzés készült a magyar forradalomra, s már október 23-a előtt riadókészültségbe helyezték romániai és kárpátaljai egységeiket, sőt a Tiszán több helyen pontonhidakat vertek.

A szovjet haderő által használt T-54-es harckocsi alkotta a szovjet hadsereg támadó alakulatainak zömét. A nyílt terepen jól teljesítő harckocsi a utcai harcok során sebezhetőnek bizonyult.

A forradalom épp elkezdődött, amikor 24-én már 6000 szovjet katona, 300 páncélos és 200 szállítójármű intézett támadást a forradalmi központok ellen Az első szovjet beavatkozás, amelyhez az ÁVH és a hadsereg még a régi rendhez hűséges részei is csatlakoztak alapvetően demonstratív volt, nem érte el a célját, mivel nem számolt jelentős ellenállással. A kiküldött egységek sem elegendő fegyverzettel, sem utcai harcokra történő kiképzéssel nem rendelkeztek. A budapesti és vidéki felkelők sikereket értek el velük szemben, sok harci járművüket kilőtték. A vereséget a szovjet fél is részben elismerte, mivel néhány újabb hadosztályt hívott erősítésül, de áttörést ők sem értek el, és időnyerés céljából tárgyalásokat kezdett a kormánnyal. A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy több orosz parancsnok, nem szívesen vett részt ezekben az akciókban, többen megtagadták a beavatkozást, egyes egységek még barátkoztak is a békés tüntetőkkel. Nem véletlen, hogy a forradalom leverését követően a korábban Magyarországon állomásozó parancsnokokat, egységeket lecserélték, több tisztet felelősségre is vontak.

Győr környékén már 27-én, Budapesten 30-án megkezdődtek a szovjet csapatkivonások, az utcákról a lakosság nagy örömére eltűntek a szovjet tankok. Látszólag megindult a békés élet, a forradalom győzött.

A háttérben azonban már minden eldőlt. Miután a szovjet politikai vezetés nemzetközileg is szabad kezet kapott, megkezdték a katonai intervenció tervezését. Hadosztályokat töltöttek fel, a határ irányába indították a páncélos egységeket, a magyarországi szovjet erőket megerősítették, a látszólagos kivonulást színlelve mozgásba tartották a csapatokat. A határon beáramló hadoszlopok azonban nem maradtak titokban, s a nagyvárosok közelébe, laktanyákba, erdőkbe visszahúzódó orosz egységek csak a parancsra vártak.

A Győrszentiván közelében gyülekező szovjet erőkről egy kétségbeesett jelentés tesz említést, amit Szigethy Attila személyesen küldött Pestre október 31-én. E szerint részeg orosz tisztek azt mondták: "Győr holnap kaput..."A magyar vezetés látva az oroszok akcióját azonnali tárgyalásokat kezdeményeztek, s a végső elkeseredettség okán Nagy Imre november 1-én bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket és dekralálta hazánk semlegességét. A szovjet tárgyalódelegáció Tökölön fogadta a magyar küldöttséget Maléter Pál hadügyminiszter vezetésével. A tárgyalásokon azonban váratlanul 2-án éjjel a szovjetek letartóztatták őket.

Ilyen előzmények után indult meg a szovjet hadsereg támadása november 4-én hajnalban. A hadművelet fedőneve „Forgószél" volt, amit a „Mennydörgés" fedőkód elhangzásakor indítottak meg. 60.000 katona, 17 hadosztály kezdte a hadműveleteket, a több ezer löveg és páncélos mindent elsöpörve esélyt sem adott a néhány ezer fős felkelőnek, nemzetőröknek, akik zömmel kézifegyverekkel vették fel a kilátástalan küzdelmet. Győr-Sopron megyében a fő útvonalak mentén keleti és déli irányból érkeztek a tankhadosztályok, amelyek a 8. szovjet hadsereg alárendeltségébe tartoztak Babadzsanjan tábornok vezetésével. A fő közlekedési vonalakat, laktanyákat és a városokat azonnal elfoglalták, körülvették. Érdemi ellenállást kevés helyen tudott kifejteni a forradalom gyenge hadseregnek nehezen nevezhető hadereje. Újra tankok vonultak Győr, Sopron Mosonmagyaróvár, Kapuvár, Csorna utcáira, de még a főutak menti kis településekre is jutott néhány orosz katonai jármű, hogy szétkergesse, megfélemlítse a községi forradalmi tanácsokat. A soproni, mosonmagyaróvári diákok ellenállást terveztek, ki is vonultak a város szélére, de az utolsó pillanatokban mégis visszavonultak, kilátástalannak ítélve a helyzetet. A hadsereg a laktanyákban maradt, feladva az értelmetlennek tűnő ellenállás lehetőségét A bevonuló szovjet erők egyszerűen hazazavarták a magyar kiskatonák többségét. Ellenállást a soproni és a hegyeshalmi határőrség egyes alakulatai fejtettek ki, akik a túlerő elől osztrák területre hátráltak, tudunk több szovjet alakulatról, akik a határon is átkelve harcoltak osztrák területen, nem kevés nemzetközi jogi szabályt felrúgva.

Az ország néhány ellenállási góctól eltekintve november 10-ére elcsendesedett. Dunaújváros, Veszprém, Pécs, a Budai hegység hősi utóvédharcait figyelte mindenki, a szabadságharcosok jó része a megtorlás elől menekülve nyugat felé vette útját. Több egység megyénken keresztül jutott osztrák területre, s egy közülük véletlen összeütközésbe keveredett szovjet erőkkel. November 8-án Écs vasútállomás közelében tatabányai szabadságharcosok kisebb egysége megütközött egy elfogott forradalmárokat szállító orosz egységgel, 3 orosz katona megsebesült, egyes jelentések szerint egyikőjük később bele is halt sebesülésébe. A felkelők egy halottat veszítettek, néhány könnyebb sérülttel és a kiszabadított rabokkal együtt el tudtak menekülni. A felkelők egy része a Sokoró erdőibe menekült, s napokig bujkált az őket kereső szovjetek elől.

A szovjet tankok mögött visszalopakodó kommunisták, Kádár János és a megszerveződő MSZMP vezetésével, valamint a frissen kialakított karhatalommal együtt, akiket a köznyelv csak „pufajkásoknak" hívott igyekezett kiépíteni az új-régi rendet. A forradalom intézményei, s a munkástanácsok azonban kemény ellenállást fejtettek ki, decemberig még a Hazánk című lap is megjelent. A szovjet hadsereg megjelenése elkeseredett dühöt váltott ki az emberekből, az ellenállás oly nagy fokú volt, hogy november végén Kádár kénytelen volt a szovjetek és a „pufajkások" által elfogott forradalmárokat, forradalmi bizottsági tagokat részben szabadon engedni.

A megtorlás gépezete azonban hamarosan beindult. 1956-1963 között 229 embert kivégeztek, több ezren börtönbe kerültek, nem beszélve az egyéb retorziókról, ellehetetlenítésekről. A forradalom után 200.000 honfitársunk hagyta el az országot. A szovjet és szovjetbarát egységek akciói, hadműveleteiben az országos adatok szerint 2600 ember halt meg, s mintegy 20.000-en megsebesültek. A magyar hadsereg forradalom oldalára állt egységei 105 főt veszítettek. A szovjet veszteségek is komolyak voltak a katonai jelentések szerint 2260 fő meghalt, 2000-en megsebesültek és 51-en eltűntek.

Nagy Róbert