A szabadság és a kényelem ritkán fér meg együtt

Katona Csaba történész, a Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos munkatársa az október 23-án kirobbant eseményekkel kapcsolatban rámutatott, minden forradalom epicentruma az a politikai központ, ahol a döntések születnek, de a forradalmi láng – nem ismerve országhatárokat sem – minden olyan területre továbbterjed, ahol emberek élnek. Így volt ez 1848-ban is, Párizs után Bécs, aztán Budapest következett, és így volt ez száz évvel később is, csak azzal a különbséggel, hogy 1956-ban, köszönhetően a telefonnak és a rádiónak már jóval gyorsabban eljutottak a hírek vidékre.

Megakadályozni, mindenáron

A történész elmondta, a vidéki felkelések többsége nemcsak a megyeszékhelyekre koncentrálódott, így többek között, népgyűléseket tartottak Békéscsabán, Esztergomban, Gyöngyösön, Veszprémben, Ózdon, sőt még Pakson is. Hozzátette, a hatalom mindenáron meg akarta akadályozni a forradalom terjedését, ezért erőszakkal lépett fel, nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is. Október végéig több mint hatvan sortűzre került sor az országban, ezek közül az egyik legismertebb a mosonmagyaróvári, aminek több mint ötven áldozata volt, de Esztergomban is életét vesztette tíz ember, Tiszakécskén pedig húszan haltak meg.

Katona Csaba szerint minden település eseményeinek lettek kiemelkedő személyiségei a népgyűléseken. Minden helyszín kitermelte a saját 56-os vezéralakjait, akik lehetőleg keretek közé terelték a történéseket, hogy a felkelésből ne legyen totális káosz, ne csapjon át anarchiába, önbíráskodásba. Fájdalmas, hogy később a koncepciós perekben nem egy esetben ezeket az embereket pont azért ítélték el, amit valójában megakadályoztak. Ilyen volt a veszprémi Brusznyai Árpád, görög-magyar szakos középiskolai tanár is, a helyi forradalmi csoport egyik vezetője, aki olyan törvénytelen megmozdulásokat akadályozott meg, mint például az ávósok meglincselése. Ennek ellenére a népi demokratikus államrend erőszakos megdöntésére irányuló fegyveres összeesküvés szervezésével és népellenes bűncselekmények elkövetésével vádolták meg, és 1958-ban, 33 évesen kivégezték.

Erdély is megmozdult

Az októberi események híre gyorsan eljutott Erdélybe is, ahol egy római katolikus pap, Szoboszlay Aladár szervezett felkelést. Szoboszlay már korábban kidolgozta egy Arad központú közös román-magyar konföderáció létrehozásának tervét, ehhez vezetett volna az út a forradalmon keresztül, amelynek gyűjtőjellegét mutatja, hogy épp úgy csatlakozott hozzá magyar báró, Huszár József személyében, mint román értelmiségi, Alexandru Fîntînaru. A román titkosszolgálat, a Securitate azonban gyorsan tudomást szerzett a célokról, mintegy háromszáz embert tartóztattak le, és a hírhedt Szoboszlay-perben közülük tízet halálra ítéltek, köztük Aladárt is, akit Temesváron végeztek ki. Az összeesküvés halottja volt az 1888-as születésű Orbán Károly, székely földbirtokos is, aki különös módon, közvetve Kossuth Lajoshoz is kapcsolódik. Édesanyja, Zeyk Sarolta ugyanis fiatal korában meglátogatta, az akkor már Torinóban élő, idős Kossuthot, és szerelmi levelezés alakult ki köztük. Az agg politikus „Napsugárnak” hívta a lányt – mesélte a történész, aki szerint azonban ennél szorosabb kapocs az 1848-as és az 1956-os események között a motiváció, a „semmit nem veszíthetünk” érzés, amely rendkívül széles társadalmi réteget állított a forradalom mellé.

56 az új 48

Katona Csaba hangsúlyozta, az 56-os forradalomhoz épp úgy csatlakozott a kisember, a hatalomból kiábrándult kommunista, a Kisgazdapárt volt tagjai, a diákság képviselői, mint a katolikus bíboros, Mindszenty József, vagy éppen a kommunista politikus, Nagy Imre. Az elégedetlenség, a sztálini típusú szovjet berendezkedés elutasítása egy táborba kovácsolta a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket, ám kérdés, hogy ha győzött volna a forradalom, akkor meddig tartott volna ez az egység – tette hozzá.

A történész rámutatott arra is, hogy a szabadságharcot követő megtorlás tovább erősítette az utókor szemében az 1848 és 1956 közötti párhuzamot, ahogy érdekes hasonlóság az is, hogy a 48-as forradalmat eltipró Ferenc József, és az 56-os megtorlást levezénylő Kádár János társadalmi elfogadottsága néhány évtized múlva hogyan konszolidálódott, sőt egyesek szemében idealizálódott.

Összegezve Katona Csaba kiemelte, 1848 az első, rövid ideig sikeres kísérlet volt arra, hogy a rendi normák helyébe a polgári normák lépjenek, és 1956 is ugyanerről szólt, csak ott nem a rendi normák, hanem a diktatórikus berendezkedés ellen léptek fel egy modern, polgári, független Magyarország érdekében. A szabadság és a kényelem ritkán fér meg együtt, a törvény előtti egyenlőséget, a szabad véleményhez való jogot, a szabad utazáshoz való jogot nem ab ovo ajándékba kaptuk a „sorstól”, azokat hosszú évszázadok alatt ki kellett harcolnia őseinknek, nekünk most már „csak” meg kell óvnunk őket – zárta a történész.