Kordon

A hétvége negatív szenzációja volt, hogy Dél-Afrikában egy illető páros lábbal hátba rúgta Arnold Schwarzeneggert. A színész, Kalifornia egykori kormányzója a nevét viselő rendezvényen járt, s figyelte a sportolókat, mikor egy óvatlan pillanatban valaki megtámadta. Szerencsére nagyobb baj nélkül megúszta az esetet a Terminátor, viszont ennek kapcsán nekem óhatatlanul egy 1993-as eset jutott eszembe.

Huszonhat évvel ezelőtt, április 30-án az akkor 19 éves, de már nyolc Grand Slam-győzelemnél tartó Szeles Mónikát a nagy rivális, a német Steffi Graf rajongója egy 23 centiméteres csontozókéssel hátba szúrta. A világklasszis teniszező pályafutása ott gyakorlatilag megtört, mert bár két évvel később visszatért a pályákra, s nyert még egy Grand Slam-tornát, de már sosem volt az a játékos, sőt, bevallása szerint az az ember, aki előtte volt.

Szomorú esetek ezek, melyeknek nem szabadna megtörténniük. Különösen nem a sport környékén, így is annyi gyalázatban van részünk, legalább ez a terület megmaradhatna szentnek és sérthetetlennek.

Persze elmebetegek mindig voltak és lesznek, s sajnos tényleg ott tartunk, hogy a szűk kisebbség miatt a többség lehetőségeit kell korlátozni. Pedig aligha van euforikusabb pillanat a sportban annál, amikor kedvenc játékosunk, csapatunk győz. Együtt örülni, ünnepelni mindkét félnek alighanem örökre emlékezetes pillanatot jelent. Erről minden bizonnyal tudnának mesélni a Verebes-féle bajnokcsapat tagjai, de még Görbicz Anita is, aki a női kézisekkel az első bajnoki aranynál a pályán ölelkezett a szurkolókkal.

Attól tartok, ez az érzés már sosem tér vissza a sportba, viszont maradnak a kordonok a lelátó és a pálya között...