Trónfosztás ideje

Nem tudok mit kezdeni az ősszel. Egy időre olyanná lesz tőle a világ, mintha magunkra hagyott volna bennünket a haragvó Isten. Olyan szomorú, mint a vigasztalhatatlan gyermek sírása, mint koldus kezében a kéregetőtányér, vagy a hirtelen érkező halál. Derékba törnek a fények, elvesztik ragyogásukat föld és ég színei. Fázós szelek jönnek goromba ködökkel, hideg esők szülnek talpunk alá reménytelen sarat. Szürke lesz minden, tompa és idegen. Mintha a kajánul vigyorgó magány öltene testet abban, ami van. Lerázni magunkról nincs bennünk elég erő, és közben észrevétlenül lelkeinkbe is ősz költözik.

Nem tudok mit kezdeni az ősszel. A didergető reggelekkel. A párásodó ablakokkal. Az elköltözött madarakkal. A megállás nélkül hulló levelekkel. Pedig csak a teremtett körforgás része ez. A nálamnál bölcsebbek szerint a lényegtelen dolgok trónfosztásának ideje: szelek szaggatják, aminek le kell szakadnia, esők rohasztják, aminek el kell rohadnia, sarak süllyesztik, aminek el kell süllyednie. S bármit látunk is mögé, ez történik, mert ennek kell történnie, hogy nyílhasson belőle valami új, valami más.

Nem tudok mit kezdeni az ősszel. A halottak napjával beköszönő novemberrel legkevésbé. A néma temetőkkel, ahogy az élők és a holtak földje ilyenkor összeér. A tőlünk hideg rögök alá költözöttekkel, testvérekkel, barátokkal, halálukig szerető szeretteinkkel, akiknek ölelése helyett a temetőjárós nyirkos estéken csak a léleknyugtató emlékezet gyertyáinak lángjai melegítenek. Hogy lehet egy hónap embernevű, mégis ennyire embertelen?

Nem tudok mit kezdeni az ősszel. Csak ha hiszek az átváltozás ésszel fel nem fogható misztériumában. Az élet utáni életben. A szavak erejében: „November szele jön nyakunkra megint, / zárni kell jól ajtót, minden ablakot. / Szelíden vagy csikorgó fogakkal, ki / kell bírni újra tavaszig valahogy."