A nagygéci vizit

Háromszor néztem meg hirtelen egymásutánjában a miniszterelnök nemzeti konzultációját Nagygécen Bözsi néninél és nem tudom eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek. Soros-ármányra gondolok, mert az önlejárató dramaturgia nem illik sem az Állítsuk meg Brüsszelt!, sem a Magyarország jobban teljesít kormányzati propagandába. Nincs az a fizetett PR-os, aki angolul feliratozva ekkora öngólt bemaszál.

Vegyük sorba a tényeket: Bözsi néni egy olyan néptelen faluban él, ahol brüsszeli eurókból (562 millió forint) megépítették az emlékezés Las Vegasát márványtáblákkal, templommal, toronnyal, élményelemekkel, 4D-s mozival.

Nagygécen nincs vezetékes víz- és csatornahálózat, van viszont Bözsi néni, aki a hátát megtört közel nyolcvan évével szőlőt permetez és disznótrágyát lapátol reggelente. Nem kell nagy fantázia, hogy végigéljük küzdelmes életét. Gyerekként nőtt bele a munkába, kisebb/nagyobb gazdaságot tartottak férjurával, megözvegyülve a munka megduplázódott, a nyugdíj kuncogó forintjait osztja be. Tartalék nuku, a tizenharmadik havi nyugdíj a lottófőnyeremény – ezért fundálta ki, hogy legyen minden évben választás, mert akkor nemcsak ígérnek, adnak is. A módosság mementójaként a garázs előtt a tisztán tartott haragoszöld pözsó, rosszabb időkre ott a kredenc tetején a négy éve eltett ecetes uborka. Bözsi néni rosszul él. Nem tisztes, hanem nélkülözős mélyszegénységben. Mégis ő a biztos és boldog szavazó.   

Bözsi néni élete a politika kudarca. Ennyi jut ma egy nyugdíjas özvegyasszonynak Magyarországon. Toldozott-foltozott valóság, kormányfői konvoj, pökhendi érdeklődés, feszengős vendégség és odavetett ígérvény, ha a számok úgy alakulnak, lesz tizenharmadik havi.  

Helló, röfik! Ez disznóság!