Mennyire érezzük a szabadságot? - jegyzet

Mostanában sokszor eszembe jut 1998 nyara. Nyelvtanulásnak álcázott gimnazistakori roadmovie barátokkal. Busszal jártuk be Brüsszelt, Londont, Párizst. A holland-belga határon szembesültünk azzal, hogy nincs határ. Keresztkérdésekkel operáló határőr, vámos se. A hegyeshalmi határon sok mindent látott szüleink el sem hitték volna ezt. Csak robogtunk az Atlanti-óceán partja felé.

Négy héten át az érdekelt bennünket a legjobban, hogy bejussunk az angol sörözőkbe. Nem voltunk 18 évesek, szakállt növesztettünk a cél érdekében. Hol sikerrel jártunk, hol nem. Ha igen, a 98-as foci vb-t néztük korsóval a kezünkben. Távol állt tőlünk a világmegváltás, de arról beszéltünk párszor, hogy milyen jó lenne, ha a gyerekeink csak történelemkönyvekből ismernék a határt. Olyan iskolákban tanulnának, ahol két idegennyelv elsajátítása alap. S persze szabadnak születnének.

Ha láttuk volna előre, hogy 20 év múlva merre kormányoz Magyarország hajója, nem hittünk volna a szemünknek. Tisztességben megőszült tanáraim szerint több szabadság, jobb oktatás jutott nekünk a kilencvenes években, mint a mai generációknak. Ezt suttogva mondják, mert a falnak is füle van. A rendszerváltás után több mint 10 évig a tantestületek választottak igazgatót. Maguk dönthettek a sorsukról. Napjainkban ez elképzelhetetlen, mindenről a fejünk fölött döntenek.

Amiben élünk, a teljes központosításról szól. Nincsenek különutak, csak egy út van. Amit akarnak.