Így irtunk mi

Mondd meg, kedves Népszabadság, meddig tart ez a nagy szabadság? Az a szabadság, aminek Vogáék fenti fricskája szólt, az ’89-ig tartott. A mostanit pedig a bennfentesek is hüledezve tanulják, azok az újságírók, akiknek pénteken azt mondták, hogy „nézd csak, ez lesz az asztalod, itt a fogas, ugye szép? Vasárnap koccintunk az új irodában…" Majd szombaton a főszerkesztő is a nyilvánossággal együtt tudta meg, hogy a Népszabadság nyomtatott és online kiadása megszűnt. Az olvasókkal szemben mi lehetne ennél brutálisabb és érzéketlenebb eljárás?

Értsük meg, most nem arról van szó, hogy ki szerette a Népszabit. Amit ön szeret, az is megszűnhet egyik napról a másikra, esetleg – s melyik a rosszabb? – észrevétlenül alakulhat át, ahogy nem egy szimbolikus ellenzéki médium a közelmúlt hadjárata során. Hány ellenzéki oknyomozást közlő orgánummal találkoztunk öt éve? És mennyivel találkozunk most?

Az indoklás azonnal megszületett: veszteséges a lap, csakhogy a cég akkor is veszteséges volt, amikor megvásárolta az új tulajdonos. Igaza van a 444.hu-nak: ha ez tényleg a racionalizálásról szól, akkor minimum meghagyják az online verziót, s nem hintik fel sóval szombatról hétfőre.

Nem lesz bent a híradóban, hogy politikai döntés született, ez az átláthatatlan médiapiac lényege. Csak egyben bízom: hogy még észreveszem, ha egy hír egyoldalú, hiányolom, amiről tudok és elhallgatják. Viszont az a baj, hogy egyáltalán nem hiányolom, ami nem jelenik meg sehol, mert ahhoz, hogy hiányoljam, előbb tudnom kéne róla, mint a Népszabadság Rogán-sztorijáról.

A dolog tényleg kezd professzionális módon, az élő organizmusként működő piacra hasonlítani. Csak kicsit sokba kerül az országnak, hogy ez a piac így működjön, s hogy ki fizet és mennyit, azt te már nem mondod meg, Népszabadság.