Céltáblán

Megmondom őszintén, Ambros Martín számomra egyre ellentmondásosabb személyiség. Egyrészt nevét örökre beírta a győri női kézilabdázás történelemkönyvébe, hiszen itteni edzőségének első két évében megnyert mindent, így elhessegette a nemzetközi kupaátkot a klubtól. A két Bajnokok Ligája-győzelem hatalmas dolog volt.

Másrészt viszont a következő két szezon is külön fejezetet érdemel a krónikákban, de már másfajta előjellel. Hét aranyérem után ugyanis sikerült elbukni a magyar bajnokságot is. Persze mentő körülmény van – a sok sérült –, ami részben igaz is, viszont a mai napig nincs felelőse annak, hogy gyakorlatilag az abban az évben igazolt összes játékos – nem kevesen voltak, nyolcan, ami egy aktuális kétszeres BL-győztes esetén eleve furcsának hat – a szezon végén távozott Győrből. Tavaly újra közel volt a BL-győzelem, de egy hajszál, akárcsak korábban Konkoly Csabánál és Karl-Erik Böhnnél, ezúttal hiányzott a csúcshoz. Ilyen persze sűrűn megesik a sportban.

Ahogyan az sem ritka, hogy egy klubedző válogatottat is irányítson. Martín másfél éve már kapott ajánlatot a románoktól, s bár ő maga elfogadta volna, mert spanyolként vajmi keveset érez abból, hogy magyar csapat kispadja mellől párhuzamosan a román válogatottat is irányítani igencsak pikáns, végül prominens személy(ek)nek sikerült erről felvilágosítani a szakembert. Most viszont senki nem tudta döntéséről lebeszélni, elvállalta, céltáblává téve ezzel magát és az egész győri klubot.

Azóta nyilatkozatokban, a szurkolóknak írt nyílt levélben elmondta érveit, amit nyilván mindenki vérmérséklete 

szerint vagy elfogad, vagy nem. Hivatkozhat arra, hogy „a sport révén egyesíteni lehet és kell is az embereket, nem pedig szétválasztani, megosztani őket", ami jól és igaznak is hangzik, de éppen spanyolként – mi a helyzet

 a baszkokkal, katalánokkal? – és Atlético Madrid-szurkolóként ő is tudja, hogy ez (sajnos) nem így van.