El innen!

Ha egy hajléktalan feltűnik a belvárosban, a fagylaltgombócok gyermekkönnyekkel áztatva hullanak a porba, a sörök langyossá válnak, a kutyák vonítani kezdenek. A harmónia, amely pedig otthont talált a patina és a modern építészet obeliszkjei között, tovaillan. Nem csoda, hogy a nagyvárosok sora kezdi belátni: a hajléktalanok csak a rontást hozzák Budapest, Szeged, Kaposvár, Sopron, s talán Győr belvárosára is. Példás összhang alakul ki, amikor arról kell szavazni, hogy megtiltsák a hajléktalanok életvitelszerű, belvárosi tartózkodását. Aki hajléktalan, az mehet a... A mondatnak aztán nincs befejezése, mert azt mégsem írhatják bele a rendeletbe, hogy „haza”. Az erdő meg meglehetősen cinikus lenne. És hasonlóképp példás egységben siklanak át azon a kifejezésen is, hogy „életvitelszerűen”. Még szerencse, mert különben a rendőrjárőr vakarhatná a fejét, hogy mit kezdjen azzal a városképet rontó illetővel, aki nem ágyazott meg a téren, nem vert sátrat, nem mosta ki a ruháját a szökőkútban, nem is teregetett ki, s még kávét sem főzött a tuják árnyékában. Csak leült a padra. Életvitelszerűen.

Persze hogy ki lehet tiltani a hajléktalanokat a közterekről, a koldusokat is elkergettük „két hét alatt” a templomlépcsőkről. S ha már az össznépi megtisztításról döntünk, vegyük hozzá a menekülteket is, mert őket ki hívta a sétálóutcába flangálni, a bevásárlóközpontba meg melegedni? Egy szebb világot teremthetünk, ahol nincs sem nyomor, sem bűz, sem ápolatlan szakáll. S nincs lelkiismeret-furdalás sem, mert azt tették, amire városatyaként felesküdtek, az Isten úgy segélje őket.