Mély víz

Az, hogy szinte fel sem kapjuk a fejünket, amikor halálos vízi balesetről hallunk, sajnos már megszokott. Azon azonban mindig megdöbbenek, amikor olyat hallok a híradásokban, hogy egy családapa fulladt a Balatonba, amikor tízéves kislányát ugrott be kimenteni a mély vízbe. Ott, ahol a család vízibiciklizett. EGYIKÜK SEM TUDOTT ÚSZNI.

Amellett, hogy az ember szíve összeszorul egy ilyen hír hallatán, a második gondolatom nem tudott nem az lenni: mit keresett a mély vízben az, aki minimális vízbiztonsággal sem rendelkezik, s hogy engedhet a vízbe egy hasonlóan úszástudatlan gyereket? Miközben szegény apának valószínűleg eszébe sem jutott volna kiengedni kisbiciklivel a főútra kerékpározni nem tudó csemetéjét... S ha nem is történik semmi baj, milyen felelősségérzete lesz felnőve annak a gyereknek, aki a legnagyobb bizalommal veti magát a vízbe, csak mert lehet?
Az eset nem egyedi. Eszembe jut az az apuka, aki egy ütős családi fotó reményében beállította a kisfiát a védőkorlát mögé egy állatkertben – a háttérben a leopárdketreccel –, s meglepődött, amikor a ragadozó a rácson kinyúlva megmarta a gyereket. Vagy az az apa, aki a tilos jelzés ellenére hajtott a sínekre, a hátsó ülésen pici fiával. Éppen jött a vonat... Olyan édesanyával többször találkoztam, aki halált megvető bátorsággal lépett le körülnézés nélkül a forgalmas úttestre – maga előtt tolva a babakocsit.

Ma, amikor minden a kényelmünket és a szórakozásunkat szolgálja, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a világ alapvetően veszélyes üzem. (A természet főleg.) Hiába a csillogó vízibicikli, a remek túrafelszerelés, a csúcskategóriás autó... ha nem tartjuk be a szabályokat, könnyen lehet, hogy mi húzzuk a rövidebbet. És/vagy a gyerekeink.