Egy kis falu nagy napja: Mosonszolnokon járt a Dorog

A Mosonszolnok 1966-ban az NB I-es Dorogi Bányászt kapta ellenfélnek a Magyar Népköztársaság Kupában. Az akkori kiscsapatból hat futballistát sikerült felkutatnunk, s közülük ötüket újra összehozni a helyi futballpályán, hogy felelevenítsék a régi mérkőzésen történteket. Székács Ferenc, Horváth Dezső, Csuti Péter, Purger István és Takács Gyula mintha pár napja találkoztak volna csak, úgy beszéltek a ’66-os meccsről.

Munka után meccs

„Vasárnap tehát nagy napja lesz a mosonszolnoki sportkedvelőknek, mert községükben láthatják a neves dorogi labdarúgócsapatot. A mosonszolnoki labdarúgók nagyon fogadkoznak, hogy nem adják meg könnyen magukat a nagyobb tudású dorogiaknak. Egy biztos, hogy aki vasárnap délután 5 órakor kimegy a mosonszolnoki sporttelepre, jó mérkőzést láthat és kitűnően szórakozhat” – harangozta be az eseményt a Kisalföld az 1966. július 13-i számában.

A mérkőzés után, július 19-én pedig az alábbi tudósítást adta a lap a mérkőzésről:

„Meglepetésre a hazai csapat szerezte meg a vezetést a 11. percben, amikor egy hazai támadás végén Pápai lőtt a hálóba. 0:1. A vendégek támadtak ezután, a 16. percben Monostori egyenlített, majd a cc20. percben a vezetést is megszerezték. A hazaiak lelkesen harcoltak, de a nagyobb tudás dorogi gólokban jutott kifejezésre: Horváth, Németh, Lakits és Csóri lövése jutott még szünet előtt a hazaiak kapujába. Szünet után egyre jobban elfáradtak a hazaiak, s Monostori egymás után két gólt ért el, majd Németh volt eredményes. A teljesen elfáradt hazaiak ellen ezután a feltűnően gólképes Monostori még négyszer volt eredményes, s így alakult ki a nagy gólarányú dorogi győzelem. Ebben nagy része volt annak is, hogy a mosonszolnokiak délelőtt dolgoztak, s így nem tudtak teljesen pihenten kiállni. A vendégek játékát többször tapssal jutalmazta a szépszámú közönség, s külön megtapsolták a gólképes Monostorit, aki egymaga nyolc gólt rúgott a szolnokiak kapujába. A lelkes hazaiak, amíg bírták – jól harcoltak.”

Ilku is gratulált

„Tizenkilenc éves voltam a meccsen – kezdte a Dunakilitin élő Purger István. – Egy NB I-es csapat ellen játszani nem akármit jelentett. Úgy védekeztek, mint egy harmonika, az összes mezőnyjátékos védekezett és támadott is. Emlékszem, a válogatott egykori kapusa, Ilku megveregette Pápai vállát a gólunk után, hogy az mennyire szép találat volt.”

A Cirákon élő Csuti Péter elmondta, 17 éves volt 1966-ban, s örömmel emlékezett arra, hogy az egész falu kint szurkolt a pályán. „Gyerekek voltunk, nem készültünk külön a mérkőzésre. Az edzések alatt is inkább csak csinosítottuk a pályát és környékét akkoriban” – mesélte Csuti Péter.

„Fenomenális volt a hangulat. Az, hogy egy kis faluba eljött egy NB I-es csapat, nem mindennapi esemény volt” – fogalmazott Takács Gyula, aki 16 éves volt akkoriban, s ez időben került fel az első csapatba, jobbszélsőt játszott. Hozzátette: nagyon meleg volt a mérkőzésen, ő egy megindulásnál össze is esett, légszomja volt, ám mint mondta, egy kis pihenő után folytatni tudta a játékot.

Zenekar a pályán

„Amikor megjöttek a dorogiak, zenekar fogadta őket. Az öltöző felőli oldalon álltak a pályán – tudtuk meg az akkor 25 éves Horváth Dezsőtől. – A meccs után meg akartam viccelni az egykori edzőnket, Horváth Bandit, aki a pályáról lejövő dorogiaktól kért autogramot. Én is beálltam közéjük, hogy aláírom, de az utolsó pillanatban észrevett, így nem jött össze” – emlékezett az egykori futballista, s mint mondta, a meccs után a két csapat közösen vacsorázott a kastélyban.

„Engem a második félidőben cseréltek be a kapuba. Még majdnem gyerek voltam, de hangulatot a mai napig fel tudom idézni” – emelte ki a napjainkban 71 éves Futó Toncsi, aki családi elfoglaltság miatt személyesen nem tudott részt venni az eseményen, ezért telefonon mesélt a mérkőzésről.

„Mindenki nagy várakozással fogadta a Dorogot. Tudtuk, hogy idáig eljutottunk és kész. S tudtuk azt is, hogy nagycsapat, de azért megpróbáltuk legyőzni őket. Igazi játék volt, senki nem tanított nekünk taktikát, amit tudtunk, kihoztunk magunkból” – emlékezett a régi szép időkre a Mosonmagyaróváron élő Székács Ferenc.