Utánpótlásnevelés – Szükség van-e szabályokra?

Múltkori jegyzetemben már értekeztem arról, hogy véleményem szerint a kötelezően előírt szabályok a magyar sportban hosszú távon nem igazán hoznak eredményt. Jól hangzó szöveg, hogy az utánpótlásból a tehetség utat tör magának, de a mellékelt ábra szerint ez még sincs így, ha előírásokkal kell a pályára lépéshez segíteni ezeket a sportolókat.

Nem tudom elképzelni, hogy van olyan edző, aki ne szerepeltetne egy tehetséges és/vagy jó képességű játékost mindenféle kvótaelőírások nélkül. Valamiért mégsem történik ez meg, és még mindig ott tartunk – ne feledjük, a taó-rendszer már 15 éves múltra tekint vissza –, hogy nem elégedettek a sportági vezetők a magyar tehetségek versenyeztetésével.

Valószínűleg amúgy éppen a taóból származó bevételek elosztásával függ össze, hogy már ideje korán eredménykényszerbe kerülnek a edzők, hiszen ez mérhető. Ha egy serdülőcsapat bajnokságot nyer, akkor feltételezhetően jók, így több pénzhez tudnak jutni.

Az utánpótlás nevelése nem könnyű  

Ugyanakkor lehet, csak arról van szó, hogy az átlagnál több – divatos szóval élve – az akcelerált gyerek, azaz olyan, aki biológiailag fejlettebb a naptári életkoránál. És ezt az előnyt bizonyos korosztályig még ki is lehet használni. Éppen ezért elsősorban ők kapnak sokkal több lehetőséget, az amúgy szorgalmasan edzésre járó, de még nem annyira fejlett gyerekek pedig a perifériára szorulnak. Ez a helyzet pedig azt eredményezi, hogy a (túl)foglalkoztatott gyerek könnyen kiéghet, a kevese(bbe)t játszó meg lemorzsolódik.

Nyilván ezt lehet a sport velejárójának tekinteni, ami részben jogos is, viszont a felnőttkori eredmények mégsem igazolják, hogy ez az út a helyes, hiszen a legtöbb csapatsportban semmivel sem lettünk eredményesebbek, mint a taó előtti időszakban.