Hetvenöt éves az egykori szövetségi kapitány, az ETO magyar bajnok legendája

Igazi sportos családból származom, az édesapám ökölvívó, a két nagybátyám pedig futballista volt. Mindig igyekeztem a tanulást és a focit összeegyeztetni, hála Görög Dezsőnek, Barabás Győzőnek és Finta Lajosnak, ez sikerült is. Tizennégy évesen igazolt le az ETO a Győri Textilesből, mert kölyökként – immár bevallható – két igazolásom volt, de mindig is az ETO-ban játszottam. Az 1963-as bajnoki címet labdaszedőként éltem meg és már akkor megfogalmazódott ennem, hogy később szeretnék ezek között a játékosok között futballozni. Az élet meg is adta erre a lehetőséget. Már fiatalon rendszeresen tagja voltam a tartalékcsapatnak és akkor ez engem mint gyárvárosi gyereket – hiszen a régi ETO-pálya is Gyárvárosban volt – végtelen nagy boldogsággal töltött el. A csapatunkból Korsós István volt az ideálom, a sors iróniája, hogy végül én szorítottam ki a csapatból a hetvenes évek elején. Rajta kívül még Albert Flórián, illetve nemzetközi viszonylatban Pelé játékáért rajongtam - emlékezett Glázer Róbert.

Akkoriban rendszeresen szerepeltünk az európai kupákban. Én először Lausanne-ban játszottam, ahol megboldogult Győrfi Laci két góljával nyertünk. A Barcelona ellen itthon kispados voltam és sajnos nem is léptem pályára. Jól emlékszem a Plovdiv elleni derbikre, a bolgároknál játszott például a válogatott klasszis, Bonev. Utána a Düsseldorf vert ki bennünket az UEFA-kupából. Aztán 1979-ben a világhírű Juventus látogatott Győrbe a KEK keretében. A meccs elején a csúsztatott fejesembe Furino a gólvonalon beleért, így öngólként neki írták a találatot. Telt ház előtt nagyon közel álltunk a továbbjutáshoz, ma is sajnálom, hogy végül nem sikerült. Futballistaként fantasztikus élményt jelentett számomra a sok külföldi utazás, olyan helyekre is eljutottunk, ahová magánemberként a szocializmusban esélyünk sem volt.

Talán azért volt mindez, mert ritkán teljesedett ki a tudásunk, pedig kiváló játékosaink voltak. Hosszú ideig együtt futballoztam például idősebbik Somogyi Józseffel, tőle nagyon sok használható labdát kaptam. Nem ettünk ugyan egymás tenyeréből, de a pályán alighanem nagyon jó párost alkottunk. Együtt bajnoki bronzéremig jutottunk az 1973/74-es évben. Még a régi vagongyári ETO-pályán játszottunk nagyon hangulatos mérkőzéseket. Nagy sanszunk volt a bajnoki cím megszerzésére – végül mindössze négy ponttal maradtunk le az aranyérmes Újpesttől –, úgy gondolom, az akkori idősebb játékosok taktikázása miatt nem lettünk bajnokok. Szerintem Palicskó Tibi bácsinál, az 1976/77-es szezonban is nagyon erős keretünk volt, ott mi rontottuk el az évet, ezért kénytelenek voltunk a hetedik helyezéssel beérni. Az 1978/79-es idényben megnyertük a Magyar Népköztársaság Kupát, a Ferencváros elleni döntő és az ott elért győzelem csodálatos érzése kárpótolt minket a gyengébb bajnoki szereplésért. Akkor már Kovács Imre bácsi volt az edzőnk. Róla annyit kell tudni, hogy elég szigorú és keménykezű edző volt. Az ő edzései egy nagyon jó erőnléti alapot teremtettek nekünk a későbbi jó szerepléshez.

Akkor jött Verebes Józsi és az ő fantasztikus tudása, taktikai felkészültsége meghozta a várva várt bajnoki címet. Én úgy érzem, hogy először mi sem hittük el, amit mondott nekünk az öltözőben, de aztán az élet őt igazolta, minden remekül alakult számunkra. Büszke vagyok rá, hogy az első bajnokcsapatban huszonháromszor léptem pályára, ez is azt mutatja, hogy meghatározó ember voltam. Nagyszerű élmény volt minden héten szinte telt ház előtt pályára lépni, és élvezni azt a nagyon nagy szeretetet, ami övezett minket szinte az ország minden részén. Akkor döntöttem el, hogy edző leszek és megpróbálok a fiataloknak visszaadni valamit abból, amit a labdarúgás nekem nyújtott. A bajnoki cím után Belgiumba szerződtem, az ETO történetében én voltam az első labdarúgó, aki külföldre igazolt. Úgy tudtam, hogy a Charleroi-hoz megyek, de végül a másodosztályú Endracht Aalsthoz kerültem, ahol szép másfél évet töltöttem. Nagy tekintélyre tettem szert, engem választottak csapatkapitánynak és én végeztem el a pontrúgásokat is. Sajnos megsérültem, s bár a szerződésem lejárta után is marasztaltak a klubnál, én mindenképpen haza akartam térni. Itthon levezetésként még a Tapolcai Bauxitban futballoztam egy rövid ideig. Ha mérlegre teszem a pályafutásom, tulajdonképpen csak a válogatottság hiányzik belőle. Négyszer voltam ugyan az A keret tagja, de pályára sajnos egyszer sem léptem.

Új és érdekes feladat volt, hogy azonnal felnőttcsapat edzője lettem. A Veszprémnél fiatalon kaptam meg a nagy lehetőséget. Az irányításommal a csapat a város életében először jutott fel az NB I-be. Ott is remekül haladtunk, hiszen a tizedik, a hatodik, majd negyedik helyen végeztünk a bajnokságok végén. Az edzői pályát természetesen sikerek és kudarcok kísérik, szerencsére nekem az előbbiből volt több. A kilencvenes évek elején két féléven át lehettem az ETO vezetőedzője, nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, de az a korszak semmilyen szempontból nem kívánkozik a klub aranylapjaira. Örömmel említem, hogy később a Szombathellyel rajt-cél győzelmet arattunk az NB II-ben és ezüstérmet nyertünk a kupában. Az Újpesttel később kupagyőztesek lettünk, éppen a győri stadionban játszottuk a döntőt. Dolgozhattam Mészöly Kálmán segítőjeként a válogatottnál, utána pedig megbízott kapitányként négy meccsen én ültem a kispadon. Fantasztikus érzés volt a hazát képviselni, a válogatottat irányítani.

Karácsony előtt Budapesten volt egy ünnepség, ahova száznál is több egykori válogatott játékost, illetve élvonalbeli labdarúgót hívtak meg a fővárosból és az ország minden részéből. A régi játékosok szinte mindegyike azon panaszkodott, hogy egykori klubjaik nem becsülik meg őket megfelelően. Én ezt érzem Győrben is. Számomra például megdöbbentő volt,  az ETO mindenkori legeredményesebb elnökét, Szániel Jánost az ETO nem tekintette saját halottjának. Örömteli viszont, hogy az első csapat helyzete egyre stabilabb az NB I-ben. Amit viszont hiányolok, hogy a győri tehetségek közül kevesen és kevés lehetőséget kapnak a szereplésre. Bízom benne, hogy ez tavaszra változni fog és a csapat is eredményes marad.