Török Ágnes új impulzusra vágyik, ezért távozik a SERCO UNI Győrtől

Bár Török Ágnes még érvényes szerződéssel rendelkezett a SERCO UNI Győr csapatával, a kapitány azonban saját kérésére távozik a klubtól, a következő szezonban az NKA Universitas Pécs játékosa lesz. A saját nevelésű játékos a klub honlapján nyilatkozott a váltás okáról, illetve összefoglalták győri pályafutását attól a pillanattól kezdve, hogy először kosárlabdát fogott a kezébe.

– Nehéz és talán nem túlzás, a győri szurkolók számára fájó döntést hozott meg, mi miatt gondolta úgy, hogy váltania kell?

– Ez volt a tizedik szezonom a győri felnőttcsapatban, hatéves korom óta itt kosárlabdázom, itt éltem le az életemet, Győrhöz fűződik minden emlékem a kosárlabdával, a tanulással, mindennel. Télen fogalmazódott meg először bennem, hogy változásra, új impulzusokra, új környezetre van szükségem ahhoz, hogy szintet tudjak lépni a karrieremben. Valóban én kerestem meg a klub vezetőit. Ezúton is köszönöm Fűzy András elnök és Klement Tibor ügyvezető pozitív hozzáállását, maximálisan megértettek, és támogattak a döntésemben, ami tényleg roppant nehéz volt, de úgy érzem, szakmailag ezt meg kellett lépnem.

Török Ágnes még nem tudja, mit hoz a jövő

– Elképzelhető, hogy nem végleges a távozása?

– Hogy mit hoz a jövő, nem tudni, de tény, jó viszonyban válunk el egymástól, és mindig is győri maradok, a győri lesz a kedvenc klubom, elvégre nemcsak a nevelőegyesületemről van szó, itt lettem élvonalbeli és felnőttválogatott, számos szép sikert értünk el közösen. Úgy tudom, nincs még egy olyan játékosa az UNI Győrnek, aki ennyi ideig játszott volna itt. Szóval minden elképzelhető, az is, hogy nem ez a vége a győri karrieremnek, de most szükségem van a változásra.

– Eljátszott már a gondolattal, milyen lesz először ellenfélként belépni az egyetemi csarnokba, és hogy miként fogadják majd a szurkolók?

– Persze, már agyaltam ezen, de nyilván majd mikor eljön a pillanat, akkor derül ki, hogy milyen érzelmeket vált ez ki belőlem. Hiszem, hogy olyan lesz, mintha hazatérnék, és mindenki úgy fogad, mintha el se mentem volna innen. Sokfelé kommunikáltam már a döntésemet az elmúlt időszakban, a szurkolók vezetőjével, Gősi Dáviddal is leültem egy kávéra. Megnyugtatott, hogy ők is mindenben támogattak, szurkolnak nekem. Az biztos, a szezonban azt a meccset várom majd a legjobban, amikor Győrbe kell jönnünk.

Hajrá, Győr! Hajrá, Ági!

– Megszokott, hogy édesapja, Török András, a Győri Nemzeti Színház színésze a meccseket egy Hajrá, Győr! kiáltással kezdi. Most mit kiabál majd lelátóról?

– Szerintem ugyanezt, kiegészítve egy Hajrá, Ágival!

– Emlékszik arra, hogyan kezdődött a kosaras pályafutása?

– Barthalos Istvánnál kezdődött számomra a kosárlabda, majd édesanyám, Sándor Zsuzsanna, aki román válogatott is volt, edzett, ezt követően pedig Gálos László egyengette az utamat az utánpótlásban. Neki nagyon sokat köszönhetek, így a munkához való hozzáállást, a precizitást, minden olyan képességet, amivel ilyen messzire eljuthattam. Itt is megköszönöm neki, amit értem tett, bár ezt személyesen már megtettem. Volt edzőm Fűzy-Antolovics Adél, majd miután a fiatalszabálynak köszönhetően felkerültem az első csapathoz, Völgyi Péter szavazott először bizalmat nekem, még gimnazistaként, bár a bemutatkozásom korábban volt, de akkor még nem voltam hivatalosan a felnőttcsapat tagja. A 2013-as tragikus baleset után kicsit később ugyan, de bekapcsolódott a bajnokságba a győri csapat. Az akkori U20-as játékos, Czirják Noémi lesérült, így egyedül Koch Dóra maradt a szabályra, viszont kellett még egy ember, ha esetleg úgy alakul (a fiatalszabály lényege, hogy az első félidőben egy 20 év alatti játékosnak végig a pályán kell lennie – a szerk.), én lettem a szerencsés beugró. Akkor Bencze Tamás volt az edző. Márciusban volt ez, Cegléden játszottunk, és három percet játszottam. Egy balkezes betörésből ziccert tudtam dobni, a mai napig nem tudom, hogyan ment be, arra viszont tisztán emlékszem, hogy hatalmas örömujjongás volt a kispadon. A következő évben kerültem fel hivatalosan a felnőttekhez, ötödmagammal voltunk fiatalok, érdekesség, hogy közülük már csak én kosárlabdázom.

– Egy évtized az élvonalban, gyakorlatilag végig a dobogóért küzdve, nem kis idő. Csak a szép dolgok maradtak meg?

– Érdekes, hogy a legelső évem szinte minden részletére mindenre emlékszem, a másik kilenc év viszont elrepült, egybefolyik minden. Tény, rengeteg élménnyel lettem gazdagabb, nemcsak játékosként fejlődtem, emberként is, és ehhez hozzájárult az is, hogy öt éve vagyok csapatkapitány, ami óriási megtiszteltetés. Eljutottam a válogatottig, amire nem gondoltam a kezdet kezdetén, amikor nővérem hatására, hiszen ő kezdett előbb kosarazni, én csak követtem őt, kosarazni kezdtem. A kicsi lány nagy maximalizmusa vitt előre, imádtam a játékot, az udvarban is volt egy palánkunk, sokat dobáltam rá. Még talán akkor sem gondoltam ilyen karrierre, mikor tizenhárom-tizennégy évesen jöttek a visszajelzések, és látszott, hogy esetleg van értelme ezt komolyabban csinálni. Mikor a korosztályos válogatottba bekerültem, utána már egyértelmű volt, hogy a lehető legtöbbet szeretném kihozni ebből az egészből, az első csapatba kerüléssel, majd mikor először a címeres mezt is magamra húztam a felnőttválogatottban lett kerek az egész történet.

– Utánpótlásban milyen eredményre igazán büszke?

– Leginkább arra, hogy mindig meghívtak. Ezen felül több Európa-bajnoki ötödik helyünk van, sajnos a nagy álom az első négy nem jött össze, de az utolsó U20-as Eb-n, mikor megint lecsúsztunk az elődöntőről, Studer Ágnessel megígértük egymásnak, hogy felnőttben majd sikerül a négybe jutni, ami bátor fogadalom volt, de a tavalyi kontinensbajnokságban beteljesült. Az U19-es vb is komoly tapasztalatszerzés volt, vagyis tényleg csupa-csupa szép emlék jön így elő.

Fontosak a barátságok

– Tíz év alatt, talán nem túlzás, legalább száz csapattársa volt. Alakultak ki igazán jó barátságok?

– Természetesen. Az egyik ilyen a Vajda Annával való kapcsolatom. Ő klasszis játékosként, sokszoros válogatott került Győrbe, éppen akkor, amikor először fent játszottam a nagyoknál. Mondhatni, ő volt a mentorom, egyengette, igazgatta az utamat, a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Hasonló a helyzet Laklóth Annával, tőle is sokat kaptam, vele is jó viszonyt ápolok. Varga Zsófia nemcsak csapattársam, hanem a legtöbbször szobatársam volt, a bemelegítésnél, az edzéseken a feladatoknál ő volt a párom, vele is különleges a viszonyunk. De sorolhatnám hosszan, szinte mindenki sokat adott nekem az emberi kapcsolatok terén, és a sok edzés, a munka, a meccsek mellett leginkább az számít, mennyi barátság alakul ki a pályán és azon kívül.

– Hol látja magát pár év múlva?

– Nem tudom, de az biztos, a pályafutásom végével nem várom meg, hogy a testem mondja fel a szolgálatot. Nem az a célom, hogy még hosszú évekig csak kosárlabdázzak. A sport mellett a tanulásra is mindig nagy hangsúlyt fektettem. Előbb a Széchenyi-egyetemen nemzetközi tanulmányokat folytattam, a mesterszakom már angolul ment a gazdálkodás szakon, most pedig a PhD-fokozat van hátra, jelenleg is kutatásokat végzek sportdiplomáciai témában. Jó eséllyel tehát sporttal kapcsolatos területen maradok, és mivel a civil karrierben is messzire szeretnék jutni, azt is minél előbb el kell kezdeni. Már többen jelezték, hogy a kvalifikált emberekre szükségük van, és mint már mondtam, a klubnál is visszavárnak bármilyen formában, így az sem elképzelhetetlen, hogy egyszer majd a pályán kívül is a győri klubért dolgozom majd.