Mintegy ötezer futballmeccsen bíráskodott - Nála több időt senki nem töltött a pályán

Nemrég, a Kapuvár–Vitnyéd megyei első osztályú mérkőzés szünetében Bay Ferenc, a megyei igazgatóság játékvezetői bizottságának elnöke köszöntötte Kiss Tóth Imrét, aki hatvan évvel ezelőtt tett játékvezetői vizsgát. 

„Imre bácsi meghatározó személyisége volt a megyei, sőt, az országos játékvezetésnek. Testvére, fia, s még Liza unokája és annak párja is – Horváth Zoltán, aki egyébként NB I-es asszisztens – vizsgázott játékvezetők. Elmondhatjuk, hogy egy igazi játékvezetői dinasztia élén áll – meséli Bősze Gyula korábbi ismert játékvezető, a volt megyei szövetség játékvezetői bizottságának egykori alelnöke. – Nála több időt játékvezetőként a megyében, de lehet, az egész országban senki sem töltött el a pályán. A »Tanár úr«-ról azt kell még tudni, hogy hetven­évesen az egyik felmérőn kétezer métert futott. Szeretném ebben a korban utánozni. Hetvenhárom évesen úgy kellett már nyugdíjba küldeni, mert ő ugyan még folytatta volna a játékvezetést, de a kora miatt igazából már ellenőr sem lehetett volna.” 

Imre bácsi szerencsére kiváló egészségnek örvend, s örömmel emlékezett vissza a kezdetekre és az általa vezetett mérkőzésekre. 

„Hatvankettőben vizsgáztam Tatabányán, s nyolc évig a környéken bíráskodtam, majd vitnyédiként visszakerültem a megyébe – mesélte a volt játékvezető. – A feleségem minden meccsemet dokumentálta, így pontosan tudom, hogy négy­ezer-kilencszázhetven találkozón bíráskodhattam. Kétezerhétben hagytam abba, pedig még bírtam volna...” 

Kiss Tóth Imre egészen a harmadosztályig jutott. 

„Rengeteg izgalmas meccs maradt meg az emlékezetemben. Hetvenötben az NB III-ban is vezethettem. A legnívósabb meccsem egy Kapuvár–Vasas barátságos találkozó volt, amin közreműködhettem. Nagyszerű kortársaim voltak, mint például Király Ferenc, Farkas László vagy éppen Bodrogi Csaba. Sosem felejtem el, amikor még a járási bajnokságban egy nap kellett Sopronban, Szombathelyen, majd Répcevisen vezetnem. Akkor még vonattal utazgattak a játékvezetők, s épp a testvéremmel, Istvánnal együtt küldtek minket ezekre a meccsekre. Nos, vonattal képtelenség lett volna odaérni, de Istvánnak volt egy motorja, így a meccsek között azzal száguldva tettük meg a kilométereket. Nyilván voltak nehezebb pillanatok is a pályafutásomban, például Ivánban, ahol köztudott volt, hogy sosincs könnyű dolguk a játékvezetőknek. Nekem is gyakran bekiabáltak, de az volt a taktikám, hogy olyankor kiszaladtam az oldalvonalhoz, s kiosztottam a szurkolókat. Akkor még volt respektjük a bíróknak, s ez hatott is a meccseken.” 

Imre bácsi nagyon büszke rá, hogy a családjából többen is játékvezetők lettek.

„Nem is nagyon kellett rábeszélni őket erre. Úgy látszik, jó minta lehettem. Remek érzés, hogy követnek engem, s szívesen megyek ki azokra a mérkőzésekre, ahol ők vezetnek. Ilyenkor különös érzés fog el, s nagyon boldognak, elégedettnek érzem magam, hogy sokáig azt tehettem, amit végül is nagyon szerettem.”