2021.09.18. 09:16
A győri asztaliteniszező dobogóra állhatott a tokiói paralimpián
Harmadik lett a tokiói paralimpián a 2019-ben Európa-bajnok győri asztaliteniszező, Szvitacs Alexa. A 31 éves sportoló bal alkarját és lábujjait három éve amputálták, s ezután jelentette ki: szeretne majd elindulni, s érmet szerezni a paralimpián.
Az igazi hősök köztünk élnek, s néha pingpongoznak... Nehéz elképzelni, mit érezhetett Szvitacs Alexa, amikor három évvel ezelőtt, 28 évesen, tele tervekkel s célokkal, egyik napról a másikra ledöntötte a tampontól kapott vérmérgezés, s az életéért kellett küzdenie, majd a toxikus sokk miatt elveszítette a bal alkarját és az összes lábujját. Hányszor, de hányszor járhatott a fejében, hogy vajon miért épp vele történhetett meg mindez... S milyen lehetett az, amikor a keserű valóságra ébredve tudatosult benne: rokkantként kell tovább élnie.
Mert élnie kell, folytatnia, amit elkezdett, még ha azok, akiket nem ért ilyen tragédia, nem is értik, hogy honnan veszik a hasonlóan sérültek azt az erőt s kitartást, ami ilyenkor továbblendíti őket. Alexa hétévesen kezdett el pingpongozni, amikor a tévében egy kínai sportolót látott így játszani. Korosztályos magyar bajnok lett, bekerült az ifjúsági, majd a felnőttválogatottba. A nagy kiugrás aztán elmaradt, de már épp elkezdte építeni a versenyzés utáni karrierjét, gyerekeknek adta át a tudását, amikor beteg lett. Szó szerint is talpra kellett állnia s a pingpong is segített neki ebben. Nem akarta lerakni az ütőt, s a rosszban is A Tokióban harmadik Szvitacs Alexa úgy érzi, van esélye a 2024-es párizsi olimpián is érmet szerezni.
– Közvetlen a harmadik hely megszerzése után azt nyilatkozta, maradt önben azért egy kis hiányérzet. Pár héttel a paralimpia után már teljes az öröme? – kérdeztük a friss bronzérmes Szvitacs Alexát.
– Egyértelműen az. A vesztes elődöntő után, amikor kérdeztek, nyilván kissé csalódottan fogalmaztam. Szomorú voltam, hiszen úgy kaptam ki, hogy vezettem. Azóta természetesen máshogy látom a történteket, s tiszta szívemből örülök a bronzéremnek.
– Megtalálta már otthon a medál helyét?
– Bevallom, nem. Ugyanis annyi embernek kellett s akartam megmutatni, hogy szinte állandóan velem volt. Persze nagyjából már tudom, hová teszem. Kiemelt helye lesz a családi házunkban a vitrinünkben.
– Azt is mondta Tokió előtt, hogy egyáltalán nem izgul a versenyeken. A paralimpián sem volt lámpalázas?
– Amikor még nem kezdődtek el a versenyek, csak edzések voltak, tényleg nem izgultam. Aztán az első mérkőzésen, amikor tudatosult bennem, hogy hol vagyok, bestresszeltem, s szinte végig így játszottam. Nem sikerült úgy pingpongozni, ahogyan igazán tudok és szerettem volna. Nagyon meglátszott, hogy ez volt életem első paralimpiája.
– Ahol azért a bronzérem és egy ötödik helyezés csapatban klubtársával, Arlóy Zsófiával csak összejött, s ezzel nem sokan dicsekedhetnek el ebben az országban.
– Persze, jó lett volna elsőnek lenni, de sohasem mondtam, hogy az aranyéremért utazok Tokióba. Az éremszerzés volt a cél, s az, hogy jussak a legjobb négy közé, ahol aztán meg fogok nyugodni, s onnantól lehet már bármi. Tényleg nem vagyok csalódott. A paralimpia előtt sok minden rossz összejött, sérülésekkel is küszködtem, s amilyen körülmények voltak kint, ahhoz képest ez valóban gyönyörű szép eredmény. Csak ugye az ember tisztában van azzal, mit tud, s mi az, amit kihozott magából.
– Három év múlva, Párizsban talán még csillogóbb is lehet majd az érem.
– Nemrég csöppentem bele ebbe az egészbe, de igen, úgy érzem, ez még csak a kezdet. Idén lesznek Világkupák, jövőre rendeznek világbajnokságot, s nyilván cél a franciaországi paralimpia is.
– Az ötkarikás játékok alkalmával jobban előtérbe kerülnek a parasportolóink, önt is felkapta a média.
– Szerencsére ez így van. Azt tapasztaltam, hogy sokat változott a parasport, a parasportolók megítélése, de azért még mindig vannak fájó pontok és érdekességek. Ilyen például, hogy itthon sem a családom, sem az edzőm nem tudta végignézni az elődöntőmet sehol, mivel egy felvétel sem készült a meccsről, s ez azért nagyon fájó dolog.
– Ha már itt tartunk. Sokan nem tartják jónak, hogy a parasportolókat másképp díjazta az ország. Az érmesek a felét kapják, mint az épek, a helyezettek pedig mintegy másfél millió forintot.
– Azt kell figyelembe venni, hogy Rióban ez a pénz kevesebb volt, s annak kell örülni, hogy az összeg azóta emelkedett.
– Többszörös magyar bajnok és világbajnoki bronzérmes utánpótlás korosztályban. Felnőttként első osztályú játékos volt. Mit gondol, ha nem támadja meg ez a fertőzés, akkor is eljutott volna az olimpiáig?
– Biztos vagyok benne, hogy nem. Már csak azért sem, mert mielőtt a baj megtörtént velem, már inkább edzősködéssel, gyerekekkel foglalkoztam. Játszottam az első osztályban, s eljutottam ugyan a válogatottságig is, de már nem edzettem annyit, mint régebben.
– Nem érzi ezt a sikert kicsit elégtételnek, hogy a sors ezzel visszaadott önnek valamit?
– Nyilván, hiszen volt s van mibe kapaszkodni. Igazából azonban akkor lesz teljes a dolog, ha én leszek a legjobb.
– Veszélyben volt az élete, másképp látja a betegsége óta a világot?
– Valóban majdnem belehaltam ebbe az egészbe, s nyilvánvalóan teljesen másképp tekintek mindenre. Ami régen probléma volt, ma már egyáltalán nem az. Azt is megtanultam, hogy mindenre van megoldás, sokat változtam ebből a szempontból.
– A családján kívül volt valaki ön mellett, aki segített a nehéz időszakot átvészelni?
– Volt párom igen, de miután megtörtént ez az egész, szétmentünk. Hogy volt-e köze ennek a betegségnek és a következményeinek ehhez, nem tudom, de nem is akarok ezzel foglalkozni.
– Úgy tudni, nem hagyta annyiban, hogy későn kapott diagnózist és perel, amiért elveszítette a kezét és a lábujjait. Hogy áll az ügye?
– Októberben lesznek az első tárgyalások, de erről épp amiatt, hogy ügy lett belőle, nem mondhatok semmit.
– Visszatérve a bronzéremre, hogyan viseli a sikert, a népszerűséget?
– Volt rá példa, hogy vadidegenek állítottak meg az utcán és gratuláltak. S ahogy említettem, sokaknak kellett megmutatnom az érmet. Jó érzés, jólesik, nem is lehet máshogy ezt átélni.
– Van egy cipővel kapcsolatos, különös babonája, ami úgy fest, bevált.
– Igen, a sok között az is szokásom, hogy a meccsek előtt előbb mindig a bal cipőmet veszem fel. Amióta pingpongozom, ez így van, s valószínű, így is marad.
– Most épp győri színekben versenyez.
– Igen, jó döntés volt, hogy elfogadtam a paraválogatott győri kapitányának, Vigh Zsoltnak az invitálását. Ő egyébként gyerekkorom óta követi a sportolói karrieremet. Klub és válogatottszinten is nagyszerű körülmények között készülhetünk Győrben. Szeretném is megköszönni a városnak és mindenkinek a támogatást. Éreztem Tokióban is, hogy sokan voltak mellettem. Ez rengeteget jelentet.
Így látja győri mestere
„Úgy gondolom, hogy a magyar asztalitenisz jelenlegi helyzetében, ha egy paralimpiai bajnoki címünk van és egy paralimpiai bronzérmünk, az mindenképpen nagyon dicséretes és szép eredmény” – hangsúlyozta Vigh Zsolt szövetségi kapitány, aki úgy véli, hogy csapatban már az érdem, hogy a szűk mezőnyökbe magyar együttesek is befértek.
„Alexa esetében annyit jegyeznék még meg, hogy ő gyakorlatilag csak kínaitól kapott ki, teljesen mindegy, hogy ausztrál vagy kínai színekben játszott. A párizsi paralimpiára úgy kell készülni, hogy az ázsiaiak a legnagyobb riválisok. Ezt amolyan extra motivációként említettem neki. Ő egyébként egy igazi csoda, valóságos példakép, akitől emberileg s szakmailag sokat tanulhatnak akár a győri gyerekek. Zsófi öt éve folyamatosan az élvonalban pingpongozik, s mindig csupán egy pici hiányzik ahhoz, hogy igazán kiugró eredményt érjen el. Bár már ez is egy fantasztikus karrier, megbeszéltük, Párizsra mindent feltesz. Az összképet tekintve, az egy-egy arany és bronzéremmel, valamint a négy ötödik helyezéssel, az újkori játékokat figyelembe véve az asztaliteniszezők minden idők legeredményesebb paralimpiáját zárták, s azt gondolom, ez önmagárt beszél. Fantasztikus volt átélni ezt a pár hetet, minden sikernek együtt örültünk a többi kint lévő magyar sportolóval. Tokióban is nagyszerű volt magyarnak lenni” – jelentette ki a kapitány.
Névjegy - Szvitacs Alexa
Születési hely, idő: Debrecen, 1990. 08. 01. Klubjai: BVSC-Zugló, Club Aréna Győr Bercsényi Legnagyobb sikerei: 2006 – ifjúsági vb, 3. helyezett; 2019 – Európa-bajnok; 2021 – paralimpiai bronzérmes, ötödik helyezett. megtalálta a jót, kijelentette: paralimpikon szeretne lenni. Kategóriájában egy évvel a betegsége után Európa-bajnok lett, így jogot szerzett az ötkarikás indulásra. Nem titkolta, éremért utazott Tokióba. Csoportjából másodikként került az elődöntőbe, ahol csupán szoros csatában maradt alul, s így bronzérmes lett.