Megcsillanó remény

Itt van advent. Az idő halad, siet, rohan, s vele együtt mi is, versenyben az idővel. Talán épp azért kaptuk ajándékba így az év utolsó hónapjára az adventet, hogy legyen egy gyönyörű időszak, amely ezt a rohanást lefékezi, hogy megállásra, megpihenésre, elgondolkodásra, léleképítésre inspiráljon. 

Az advent szó a latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami annyit jelent: „az Úr eljövetele”. Mi, keresztények mindannyian tudjuk, hogy az az Úr, akinek eljövetelére az advent utal, Jézus Krisztus, akinek eljövetelét, halálát, feltámadását és ajándékait az egyházi év folyamán újra és újra megélhetjük.

Ezzel a csodálatos télkezdettel jön az advent. Fogy a fény, amikor nálunk a nappalok egyre rövidebbek, az éjszakák egyre sötétebbek, de a fény kiteljesedése karácsonnyal kezdődik! 

Advent szépsége már gyermekkorunkban, lelkünkben eresztett gyökeret. A karácsonyvárás – amelyben a hajnali rorátékon felcsillant a remény, hogy az Úr eljön, amikor gyűjtöttük a jóságlisztet, hogy jó cselekedeteinkből mézeskalács készülhessen, amikor magunk készítettük titokban a karácsonyi ajándékokat, s igyekeztünk a családban még többet segíteni – felnőttkorunkra bontott ágakat. Megtanultuk, hogy az adventi várakozás hatalmas lehetőség életünk és lelkünk rendezésére. Így épülhetett fel személyiségünk, amelyben nemcsak az erős keresztény hitünk, de annak legfőbb parancsa, a szeretet is része lett mindennapjainknak. Áldott emlékű szüleink élete példa lett előttünk, hogy megéljük hitünk gyönyörű kereteit az adventben is: hogy értékeljük életünket, családjainkat, barátainkat, munkatársainkat, hogy a tevékeny szeretet mindennapjaink része legyen, hogy meglássuk és segítsük a környezetünkben élő rászorulókat is. 

Legyen ez az advent mindenkinek a léleképítés, a segítő szeretet ideje! Hozzon közelebb egymáshoz bennünket, hogy karácsonykor ne az ajándékok száma, hanem a másik ember szemében megcsillanó szeretet hozza meg a békét és a reményt szívünkben.