Meg kell állnunk

Az advent a reményteli várakozás időszaka, de a jelenlegi helyzetben valahogy úgy vagyunk a várakozással, hogy inkább szorongatónak éljük meg és nem örömtelinek. Félünk attól, hogy mit hoz a holnap. Aggódunk a saját és családunk megélhetése, boldogulása miatt, nyugtalansággal tölt el bennünket a szomszédban zajló háború. A körülöttünk zajló események könyörtelenül szembesítenek minket kiszolgáltatottságunkkal, hogy nem minden rajtunk múlik, nincs mindenre ráhatásunk. Lukács evangéliumában olvassuk, hogy amikor az angyal meglátogatta a Szűz­anyát, hogy elmondja neki az örömhírt, hogy fiút fog szülni – Isten fiát –, így szólt hozzá: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.” E szavak nekünk, keresztényeknek is vigaszt és reményt adnak az adventi időszakban: nem kell félnünk, mert az Úrnál kegyelmet találunk! Minden szorongásunkat, félelmünket elé tárhatjuk. 

Ahhoz, hogy advent misztériumát, a várakozás csodáját átélhessük, meg kell állnunk egy pillanatra. Nemcsak az otthonunkat, hanem a lelkünket is meg kell tisztítanunk, hogy meglássuk az igazán fontos dolgokat, hogy helyet adjunk benne Krisztus számára. Mert Ő valóban eljön és megszabadít minket. Ez a mi reménységünk. Eljövetelére készülve mi, szerzetesek a figyelmes szeretetet gyakoroljuk. Ahogy az a családokban, baráti társaságokban, iskolai és munkahelyi közösségeknél sok helyen szokás, mi is angyalkázunk. Advent kezdetén kihúzzuk egymást és négy héten keresztül hordozzuk egymást gondolatainkban például úgy, hogy imádkozunk a másikért. Mindenki ismer olyat a környezetében, akiért megteheti ugyanezt. Ez rajtunk múlik, hogy észrevesszük-e azt, aki szükséget szenved. Foglaljuk őt imáinkba, ajánljuk Isten kegyelmébe, hordozzuk szívünkben, hogy amikor eljön a Megváltó, köztünk és bennünk születhessen meg Krisztus. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16)