Adventi történetek - A pálya széléről a dobogó legfelső fokára

Adventi történetek - A pálya széléről a dobogó legfelső fokára

Egy olimpiai bajnok tornász mesélte: elég lusta kisgyerek volt, a sport azonban már akkor is érdekelte, igaz, leginkább csak nézni szerette. A televízióban rendre nyomon követte a sportközvetítéseket. Rendszeresen kilátogatott a válogatott tornászcsapat edzéseire is. Hamarosan feltűnt az edzőnek a pálya szélén üldögélő fiú. Egyszer aztán megszólította: „Nem lenne kedved neked is tornázni, hiszen úgyis itt vagy minden alkalommal?” De a fiú elutasította, bár attól kezdve álmaiban gyakran ott állt a dobogó legfelső fokán.

Hazatérve elgondolkodtam az edző szavain – emlékezett vissza a sportoló – és egy héttel később már én is ott edzettem, tornáztam a többiekkel. Sok év telt el azóta. Több világbajnoki győzelem után, az olimpiai aranyérmet is megszereztem. Az volt életem legszebb napja. Azóta is hálás vagyok annak az edzőnek, aki annak idején megszólított. Magamtól talán sohasem indultam volna el ezen az úton. Igaz, kisgyermekként is örömmel néztem a tornászokat, de mennyivel más volt belülről, résztvevőként benne élni egy-egy versenyben...
***
Az adventi koszorún meggyújtott első gyertya lángja jelzi, karácsonyi Jézus-várásunk elkezdődött. Ám figyelmeztet is: ahhoz, hogy ne csak szemlélői, hanem részesei is lehessünk majd az ünnepnek, nekünk is el kell indulni azon az úton, amelyik Betlehembe vezet. 

Az az ember, aki adventben is ugyanolyan szürkeségben él, mint máskor, olyan, mintha csak az út szélén ácsorogva figyelné a többieket, akik napról napra örömmel kelnek útra.

Mi ne csak nézői akarjunk lenni mások készületének, hanem magunk is induljunk el a jóság, a szeretet útján. Most bennünket is megszólítottak...