A várakozás tele

Mióta felnőtt vagyok, nem szeretem a telet... Túl sötét van, túl hideg, nincsenek színek, négy fal közé szorul az ember, még sötét van ébredéskor, már sötét a délután, vastag kabátban is didergek... 

Ám az első adventi gyertya meggyújtásának pillanata, a hó- esés öröme, a mézeskalács illata, a forró csoki selymessége, a fényárban úszó város külön-külön is messze fújják a téli mélabút. Égnek a gyertyák – nincs sötét; meleg a sálam – nem fázom; ha szűkre hunyorítom a szemem, szikrázik a világ. És pompás ilyenkor a szabadban is, ha magunk mögött hagyjuk a városi locspocsot. Csizmában taposni a ropogó havat, termoszból kortyolni a fűszeres forralt bort, halk talpú szánkón suhanni, jégcsapokra vadászni – feltámadó gyermeköröm. 

Aztán, mikor a világ kívül reked, otthon vagyok a családdal a meleg szobában, ahogy Babits mondja: „a függönyös ablak, a hővédő falak, lelkünknek bástyái” között, ahol béke van, ahol védve vagyok, s bentről kifelé nézve fejembe lopózik a gondolat: szeretem a telet. A várakozás telét. Azt a négy csodás hetet. A befelé figyelőset, az esztendő utolsó hónapját. 

De szép lenne, ha nem egész éves lemaradásomat akarnám – önmagamat utolérve – behozni, ha tudnék a lényegre figyelni, a tempót visszavenni, elcsendesedni. 

Szép adventi feladat. Idén is megpróbálom.