Kötetekbe gyűjtötte a század emlékezetét Pécsváradi Ágnes soproni pedagógus

Bizonyára a városban sok régi fényképalbumban vagy fiók mélyén lapulnak olyan fotók, melyeken a képek megőrzője a nyolcvanas évek környékének Éneklő Ifjúság rendezvényén egy gyermekkórusban énekel és az énekkart Pécsváradi Ágnes vezényli. A közismert pedagógus ötven, a katedrán eltöltött boldog és büszke esztendő után, nyugdíjasan is aktív, de tevékenysége a kórusok vezetése után most az írás felé fordult: a közelmúltban már a harmadik könyve jelent meg. A kiadványok szerkesztésében, számítógépes munkáiban testvére, Pécsváradi Péter volt segítségére. Két kötetben, a Beszédes titkok és a Nem felejtünk címűben a XX. század második felének történelmét a még élők emlékezete világítja meg.

– Föntről sugallott volt, hogy elkészítsem ezeket a könyveket. Láttam, hogy egymás után halnak meg azok az idős emberek, akik a közelmúlt történelmének közvetlen megéléséből származó tudásukat viszik magukkal. Hosszabb ideje foglalkoztatott már a gondolat, hogy ezt a felbecsülhetetlen értékű ismeretanyagot meg kellene menteni, de még nem tudtam, milyen módon. Aztán a Covid bezártsága adta a megoldás kulcsát azzal, hogy csak telefonon érintkezhettünk, és így rögzítettem magnóra 87 riportot. Valami állandóan serkentett: Ági, ezt meg kell csinálnod! – adott betekintést a könyvek keletkezésébe a szerző.

Mindegyik visszaemlékezés önmagában is megrendítő, de így, egységes füzérré összeállva egészen drámai hatást kelt a második világháború és az azt követő időszak borzalmairól, arról, hogy a világtörténelem kereke milyen nyomot hagyott a hétköznapi emberek életén testi és lelki értelemben egyaránt. Jellemző történet, ahogy az egyik riportalany elmondja, hogy a náci haláltábort megjárt unokanővére plasztikai műtéttel eltávolíttatta a karjába tetovált számokat, de a lelkéből soha nem tudta kitörölni annak emlékét.

– Nem lehetett beszélni ezekről a dolgokról. Soha, sehol, senkinek semmit sem szabadott mondani, bárki lehetett besúgó. Ezt a titoktartást akartam feloldani a könyveimben, és azt éreztem, hogy a szereplők a beszélgetéseket követően lelkileg felszabadultan, megtisztulva tehették le a telefont, szinte úgy, mintha egy gyónás után lennének. Előfordult, hogy egy férfi belezokogott a telefonba a története mesélése közben – mondja el Pécsváradi Ágnes. A idős beszélgetőtársak közül egy kivételével mindenki életben van, ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a titkoktól való megszabadulás katarzisa meghosszabbíthatta az életüket.