A kónyi Kiss Miklós hejlegény, akinek adnak a szavára

Kiss Miklós sok minden mást is csinál, mindenhol ott van, ahol használhat a falujának, közösségének. Önkormányzati képviselőnek is megválasztották. A kulturális egyesület tagjai a vezetése alatt sok szép sikert értek el a közelmúltban. Megyerikummá, megyei értékké emelték például a kónyi verbunkot, az ősök évszázados táncát. Néhány héttel ezelőtt, a község Szent Mihály-napi búcsúján verbunktalálkozóval ünnepeltek a hagyományőrzők. 

– Összeszedték magukat a legények­­­ a búcsúi verbunkra? 

– Muszáj volt, „marha sokan néztek odafentről”. 

– Veszi a lapot! Nagyapja, Tóth Gyula bácsi figyelmeztetése volt: Szedje össze magát, aki a kónyi verbunkot táncolja, mert ha a nóta megszólal, „marha sokan néznek le az égből”! Ki mindenki figyelte a legényeket? 

– Minden kónyi elődünk ránk figyelt, aki valaha is járta vagy ismerte a verbunkot. Nagyapám biztosan, és Milus Feri bácsi is, aki társa volt a tánc újratanításában a rendszerváltás környékén. Ez a falunk értéke, kincse. A régi kónyiak figyeltek bennünket, ebben biztos vagyok. 

– Gyula bácsit és Feri bácsit is is­mertem, hozzájuk hasonló lelkesedéssel beszél most a verbunkról, Kónyról. 

– Ők nagy tisztelettel beszéltek mindig a hagyományokról, és engem magával ragadott a mondandójuk. Nyilván a tőlük kapott útravalóból élünk mi, a mai verbunkos legények. A tánc maga nem nehéz, de amikor harminc-negyven legény, férfi ott áll a templom előtt, egymás szemébe nézünk, megszólal a muzsika és egyszerre mozdulunk, az fantasztikus érzés. A verbunk régen is komoly dolog volt, csak az táncolhatta, aki jól viselte magát és az idősebb legények befogadták maguk közé. Ennek megfelelően mi is kellő komolysággal, tisztelettel és alázattal állunk hozzá. 

– Miklós nemcsak a verbunkban hejlegény, de a hétköznapokban is. A hagyományőrző egyesületben mindenképpen, de akár sportokról, vagy egyéb közösségi programról legyen szó, mindig számítanak rá társai. 

– Az ember kap az Istentől egyfajta tehetséget és képességet, amit a köz javára kell fordítania. Úgy tűnik, nekem a szervezőképességet adta, és erőt, hogy összetartsak egy-egy közösséget. Azt tapasztalom, hogy szinte mindenkinek vannak jó ötletei, tervei, csak éppen az első lépéseket nem merik megtenni. Én bátorságot is kaptam ahhoz, hogy ezeket a lépéseket megtegyem, még akkor is, ha esetleg bizonytalannak látom az utat. Aztán a közös munka nagyon jó dolgokat eredményez. 

– Elindulhat valaki, ha nem állnak mögéje és nem követik a többiek. Miklós mögött viszont ott állnak a fiatalabbak, a saját korosztálya, de még az idősebbek is elfogadják vezetőjüknek. 

– Nem én válogattam össze a csapatot, hanem bárki csatlakozhat, aki egyetért céljainkkal, és úgy érzi, képes tenni értük. Szerintem látják, hogy nem a saját véleményemet akarom rájuk erőltetni, hanem mindenkit meghallgatva szeretném képviselni a közösséget. Szükség van persze valakire, aki vállalja a felelősséget, gyors döntést hoz, ha kell, és olykor a hátát is tartja az egyesületért. Az, hogy az egyesületünk jól működik és szép eredményeket érünk el, közös sikerünk, amire nagyon büszke vagyok. 

– Édesanyja is közösségi ember, ahogy édesapja és nagyapja is az volt, így tulajdonképpen egyértelmű, hogy kiveszi a részét a falu életéből. Van azonban családja, felesége, kisfia, ráadásul építkezett is az elmúlt években. Hogyan fér össze mindez, hogy jut mindenre energia? 

– A biztos családi háttérre, támogató párra nagy szükség van. Feleségemmel tizennégy éves korunk óta együtt vagyunk, így nagy meglepetést nem okoz neki, hogy mindenben benne vagyok. Az egyesületi teendőkből ő is kiveszi a részét, nagyon sokat segít, és tudja, mivel jár ez a fel­adat. Arra azért odafigyelek, hogy esténként időben hazaérjek, vagy húzósabb hetek után a családnak is maradjon szabad hétvége. Tudom, sokat nélkülöznek ennek ellenére is, de igyekszem. 

– A megyei értéktárba bekerülni nagy dolog. 

– Nem mondom, hogy elértük a végső célunkat, de óriási eredménynek, komoly mérföldkőnek tartom. Vannak azonban még céljaink, és tudjuk, hogy fejlődni is van hová.