Hullámok Gülch Csaba emlékére - videó, fotók

Keszei L. András: Emlék, emlék... Különös módon váltják egymást fel az évek – énekelte Cseh Tamás a nővérének írt egyik levelében valamikor a hetvenes évek derekán. És igen, ahogyan az ember araszol előre az életében, egyre inkább érzi, hogy az évek darálójában apró darabokra hullik körülötte a megfoghatatlan idő. S érzi azt is, hogy ami elmúlt, emlékké szelídül kitörölhetetlenül, vagy betakarja lassan, majd aztán végleg a jótékony vagy a könyörtelen feledés. Kis híján harminc év. Ennyi idő pergett le azóta, hogy akkori barátságuk nyomán egymásba karolva Borbély Károly festőművész és Gülch Csaba költő grafikában és versben, diópáccal húzott vonalban és míves szóban mutatták meg egymásra rímelő érzékenységgel, hogy mit gondolnak a világról, hitről, a létezés értelméről, benne a tudat és a szív különös játékáról, az önmagunkat, életünket, sorsunkat meghatározó érzésről, a poézist, a piktúrát egyaránt éltető szerelemről.

Kis híján harminc év. A most kiállított huszonegy grafikát és verset bemutatótermek falán nem látta egyben azóta senki. És Csabát sem láthatjuk már, mert itthagyva bennünket a tavalyi augusztus egy borús péntekjén, követve az idő fénylő nyomát, saját lejáratú csendlépcsőjének aljára jutva átlépett egy másik dimenzióba. S így talán még fontosabb, hogy Károlynak volt bátorsága újraélni az egykori történéseket. Volt ereje belenézni az idő szemébe, amiben azt látta, hogy amit akkor közösen létrehoztak, az majd’ harminc esztendő után is igaz, ennyi idő elteltével is valóságos. S hogy legalább gondolatban legyen újra az, ami volt, ne csak az anyag, a szó emlékezzen, hanem mi is újra, mintha meg tudnánk állítani kicsit az időt, s visszaforgatni azt, ami visszaforgathatatlan.

Így kerültek hát egymás mellé újra a versek és a diópác grafikák. És most, a jelen tükrén át nézve időgépbe ülteti a látogatót a változatlan anyag, a szárnyak és tövisek, a fészkek és izzó napok, a mozdulatlanságba rögzített ölelés, az ember krisztusi szenvedése, a lélek és a madarak szabadsága, a rajongott kedves leheletfinom, tovatűnő arca, idegen városok vágyott messzesége, a kétkedés és a bizonyosság örök hullámzása. S ott zakatolnak velük, bennük a múltból felénk kiáltott és ránk hagyott szavak: „A megbolydult fellegek hálójából / menekülnek az árva csillagok, / kihűlt parázs, fakó ködpárnákon, / a szárny te, a test én vagyok.” Fogadják őket újra értő, megértő szeretettel.

(Elhangzott Borbély Károly Gülch Csaba emlékére bemutatott, Hullámok című kiállításának megnyitóján Győrött január 28-án, a Kisfaludy Károly-könyvtár rendezvénytermében. A kiállítás február 21-ig ingyenesen megtekinthető hétköznapokon 13 és 16 óra között. Ettől eltérő időpontban a tárlat előzetes bejelentkezés alapján látogatható.)

Gülch Csaba Meghalok, ha... (V.) - Meghalok, ha azt mondod, vége már, Isten ítél majd tettem fölött. Szemed melegét titokként őrzöm, szelíd szivárványt tört cserép között. Végül már menni kész minden mozdulat, árva kezem még félúton megáll, halott hattyú, nyakán szakadt gyöngysor, hiányod börtöne végképp magába zár. Tudhatom, így lesz ez egykor, helyetted emlék, némán lüktet: múlt idő; szeretlek, visszhangzik csendesen újra, arcomon örökre megfagyott a könnyeső.