Október 6. – A győri Rómer Flóris Múzeumban is őrzik az aradi vértanúk és a szabadságharc emlékét

Az 1848–49-es szabadságharc leverését követően a bécsi udvar minden lehetséges eszközzel próbálta eltiporni a nemzeti küzdeni akarás lángjait. A megfélemlítés érdekében sokakat kivégeztek, köztük megszégyenítő, kötél általi halálra ítélték azt a tizenhárom honvédtisztet, akikre ma minden magyar az aradi tizenháromként emlékezik, valamint Batthyány Lajost, Magyarország első alkotmányos miniszterelnökét, aki az ítélet végrehajtása előtti napon megsebesítette a nyakát, így végül golyó által halt. Vécsey levelét, Haynau megtorlásról szóló első kiáltványait, valamint a megtorlást követő évek passzív ellenállásának egyik jelképét, egy különleges karkötőt ma a győri Rómer Flóris Múzeumban őrzik.

A szabadságharc idején az összecsapások szerte az országban, így megyénkben is zajlottak. Az osztrák ellentámadással szemben Görgei még az 1848/49-es év fordulóján feladta Győrt, így az többször is gazdát cserélt a csaták során. A tábornok a hangsúlyt a korszerű erődrendszerrel rendelkező Komáromra helyezte, a vár birtoklásáért pedig késhegyre menő küzdelmek zajlottak térségünkben. A csatározások vége felé, 1849. július 1-jén és 2-án Haynau a győri főhadiszálláson bocsátotta ki azt a két kiáltványt, amelyekben a legszigorúbban kijelenti, hogy a magyar országgyűlés feloszlatása után „minden bűntettek és vétségek, melyek a’ magyar pártütéssel összeköttetésben vannak, ha bár polgári személyek által követtettek is el, haditörvényszéki eljárás alá esnek”. A büntetés eszközeiben pedig nem válogatott: kötél és golyó általi halál, deportálás és kényszermunka, várfogság nehéz vasban, vagyonelkobzás.

Vécsey Károly kapta mindőjük közül talán a legkegyetlenebb büntetést, neki bajtársai kivégzését is egyesével végig kellett néznie.

– A vezérőrnagynak már a szabadságharc előtti időkben voltak személyes ellentétei az akkori bécsi hadvezetéssel, többek között egyfajta kicsinyes bosszúként ez is közrejátszhatott abban, hogy őt küldték a bitóra utolsóként – mondta el Cserhalmi Zoltán muzeológus. – Vécsey búcsúlevelét Caroline grófnő 1879-ben küldte el Haeffner Ernőnek, a győri ’48-as honvédegylet akkori titkárának. Az egylet nagy hangsúlyt fektetett a szabadságharc emlékének ápolására, számtalan relikviát beszereztek. Többek között Damjanich Jánosné három levelét, Szini Sebő Alajos kardját és tiszti övét is. Minden év október 6-án pedig kiállították Vécsey búcsúlevelét az akkori győri városházán, hogy minden polgár szabadon megtekinthesse. A levelet aztán 1932-ben Haeffner Ernő lánya, Jerfy Ivánné a Bencés Főgimnázium régiségtárának ajándékozta, ahonnan a szocializmus éveiben a Xántus János Múzeumba került, amely a mai Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum jogelődje volt.

Vécsey búcsúlevele csak néhány sor, amit ráadásul németül írt. Magánlevél a legbizalmasabb tartalommal, amiben közéletről vagy politikai üzenetről szó sincs. Ebben egy utolsó óráit élő, kétségbeesett ember szenvedélyes búcsúját olvashatjuk feleségétől és családtagjaitól.

A múzeumban egy másik különleges szabadságharcos-relikviát is őriznek.

– A társadalom minden eszközzel igyekezett ellenállást kifejteni Bécs elnyomó törekvéseivel szemben, amely látványos külsőségekben, például gyászruha, különböző „ékszerek”, kitűzők viselésében, illetve az úgynevezett passzív ellenállásban nyilvánult meg.

Az egyik ilyen tárgy a „gyászkarkötő”, avagy „békóperec”. A karkötő, amihez lánccal kapcsolva egy gyűrű is tartozik, nem nemesfém, csupán egyszerű vas, készítője pedig valószínűleg nem ékszerész volt.

– A tárgy szerepe szimbolikus, jelzi, hogy viselője a nemzeti ellenállás híve, aki együtt érez a kivégzett és börtönbe vetett hazafiakkal – mutatta meg az 1850-ben készült darabot Cserhalmi Zoltán. – Úgy véljük, hogy a szabadságharc leverését követő néhány évben hordtak ilyen „ékszereket” a nők. Ennek a darabnak a sajátossága, hogy 13 helyett csupán 9 betűt véstek bele, amik mindegyikét gondosan bearanyoztatták. Azok kezdőbetűje olvasható az ékszeren, akiket a hadbíróság főbe lövés helyett akasztásra ítélt. Ugyanis a kor nézetei szerint a katonatisztek számára a kötél általi halál különösen megszégyenítő volt. Ez is azt mutatja, hogy a bécsi udvar a megszégyenítéssel az ellenállás csíráját is el akarta törölni.

Vértanúság

Az Aradon kivégzett Knézich Károly, Nagysándor József, Damjanich János, Aulich Lajos, Lahner György, Poeltenberg Ernő, Leiningen-Westerburg Károly, Török Ignác, Vécsey Károly, Kiss Ernő, Schweidel József, Dessewffy Arisztid, Lázár Vilmos, valamint Batthyány Lajos mellett 1848 és 1850 közt Pesten több mint harminc, Pozsonyban tizenkettő, Kőszegen pedig nyolc mártírja volt a szabadságharcnak.