50 év után újra magyar koreográfus a milánói Scalában

A pandémia miatt a milánói Scala is kénytelen volt bezárni a közönség előtt. A hosszú szünet után június 9-én balettesttel nyitotta meg kapuit a világ egyik leghíresebb operaháza. Négy neves koreográfus – Manuel Legris, Alekszej Ratmanszkij, Jirí Bubenícek és Lukács András – egy-egy koreográfiáját láthatta a közönség.

Meghívásra érkezett

– Milloss Aurél után ötven évvel ön az első magyar koreográfus, akinek az előadását láthatta a Scala közönsége. Mit tud a felkérés hátteréről?

– Tizenöt évig voltam a Wiener Staatsoper táncművésze. Az elmúlt tíz évben Manuel Legris – aki korábban a párizsi operának volt az étoile-ja (első magántáncosa) – volt a Bécsi Operaház igazgatója. Az ő felkérésére készült a darab 2017-ben. Tavaly szeptemberben nevezték ki a milánói Scala balettegyüttesének élére. Az ő meghívására érkeztem Milánóba.

– Konkrétan ennek a darabnak a bemutatására kérte fel, vagy ön választotta?

– Abszolút az ő kérése volt, hogy ez a darab legyen. Mivel annak idején nagy sikerrel ment Bécsben, úgy gondolta, hogy méltó arra, hogy az olasz közönség is megismerje.

– Hogyan született meg az előadás?

– Stravinsky-estre készült a Bécsi Opera, és ennek apropóján kaptam Manuel Legris igazgató úrtól a felkérést, hogy készítsem el a darabot. Bár nagyon megtisztelő volt a felkérés, nagyon megijedtem. Hálás vagyok neki, mert teljesen szabad kezet adott. Azt mondta, bármit csinálhatok, csak annyit kért, hogy a zene Stravinsky legyen. Bevallom, nagyon távol állt tőlem Stravinsky zenei világa, inkább a dallamos, fülbemászó zenéket szeretem, ehhez képest az övé egy nagyon más világ. Beleástam magam a műveibe és így találtam rá a Pulcinellára, ami egy gyönyörű, szép dallamú klasszikus zene. Ez lett a kiindulópont és adja a darab fő zenei anyagát. Ehhez válogattam egy-két másik művéből, például az Apollóból, ami szintén gyönyörű zene és jól illeszkedik hozzá.

A látványból születnek a mozdulatok

– Az előadás látványvilága nagyon letisztult, mégis erős karaktere van. Ki segítette ennek megalkotásában?

– Sok segítséget kapok a kollégáktól a kivitelezésben vagy az anyagválasztásban, de a jelmezek az én elképzeléseim és terveim alapján készülnek. Ez is – a koreográfiához hasonlóan – egy nagyon hosszú folyamat nálam. A zene az, ami elindít, de rögtön jelmezekben, fényekben, színpadképben jelenik meg előttem az előadás amikor elkezdek egy darabon dolgozni. Mint egy puzzle-t úgy rakom össze a fejemben ezeket. Látok magam előtt egy táncost jelmezben, fényekben a színpadon, és ahhoz igazítom a mozgást. A koreográfia, maga a lépésanyag az, ami legutolsóként születik meg. Ehhez az előadáshoz a Pulcinella erős reneszánsz hangulata miatt azonnal megjelentek előttem a korra jellemző, emblematikus nagy gallérok. Ezt szerettem volna a színpadra vetíteni egy modern képi világgal. A jelmezek nagyon egyszerűek, viszont mind a 12 különbözik egymástól, pont a különböző személyiségek és stílusok hang- súlyozására. A gallér az, ami összekapcsolja őket. Valakinek a nyakán, valakinek a karján tűnik fel. Az egyetlen fehér ruhadarabot a fő duettben a lány kapta meg. Neki a szoknyája az, ami egy hatalmas gallért idéz és ragyog ki a többi fekete kosztüm közül.

A táncosok ihlették a karaktereket

– Hogyan zajlott a táncosok kiválasztása?

– Május 2-án érkeztem Milánóba. Kevés időm, mindössze két napom volt arra, hogy kiválogassam a táncosokat, miután elhagyhattam a karantént. Ezt követően azonnal elkezdődtek a próbák, ami eléggé időigényes, még akkor is, ha egy egyfelvonásos darabról beszélünk. Ebben ráadásul tizenkét táncos vesz részt, akik tizenkét különböző karaktert formálnak meg. A darabban megtalálhatók spicc-cipőre ko reografált pas de deux-k, de két nagyon modern szóló is. Próbáltam olyan táncosokat választani, akik karakterükben hasonlók azokhoz, akik a bécsi előadásban szerepeltek. Akkor azokra a kollégáimra készítettem a darabot, akiket nagyon jól ismertem, ideértve a személyiségüket és a testi adottságaikat is. Pont emiatt születtek a különböző tánckoreográfiai megoldások a darabon belül. A Scala táncosait viszont egyáltalán nem ismertem. Mindössze két balettórát és néhány próbájukat tudtam megnézni. Ezekből annyira nem lehet leszűrni, hogy milyenek, de úgy érzem, ennek ellenére eléggé beletrafáltam, egy nagyon szép szerep- osztás született.

A Scala balettegyüttese sokszínű repertoárral rendelkezik, az összes táncos nagyon profi, sok koreográfussal dolgoztak már együtt. Gyorsan tanulnak, az instrukciók alapján könnyen magukévá teszik a koreográfus elképzelését és megvalósítják azt, amit látni szeretne.

– A győri közönség láthatja valamikor az előadást?

– A tervek szerint Győrben a jövő évad második felében mutatjuk be, a Győri Balett előadásában. Ez lesz a magyarországi premier, és nagyon boldog vagyok, hogy a Bécsi Operaház és a Scala után itthon velünk lesz látható először.

Nincs megállás

– Mi jön Milánó után?

– A milánói premier után azonnal utazom haza, és a Győri Balettel elkezdjük a szeptemberi bemutatónknak, a The Wawes (Hullámok) című elő- adásnak a próbáit. A Nemzeti Táncszínházban fogjuk bemutatni az egyfelvonásos darabot, ami azt mutatja be, hogyan küzdött a tragikus sorsú Virginia Woolf betegségével, a skizofréniával. Van már egy darabom, az Örvény, amit szintén az ő élete és harca inspirált, ezt szeretném folytatni ezzel az előadással. Nagy álmom, hogy majd egy nap ezek egy egésszé váljanak. A nyári szünet után pedig gőzerővel kezdünk dolgozni a darab novemberi premierjén, amire majd a Győri Nemzeti Színházban kerül sor. Rettentően várjuk már, hogy ismét élőben találkozhassunk a közönséggel. Gyönyörű felvételek születtek az elmúlt időszakban, amiket a képernyőkön keresztül láthatott a közönség. Velekei László igazgató tényleg mindent megtett, az A, B, C után mindig volt egy Zs terve is, de ezek csak helyettesíteni és nem pótolni tudták az élő előadásokat. Annak a varázsa, a közönség tapsa, visszajelzései, amelyek a táncosokat is inspirálják, nagyon hiányzott. Örülök, hogy végre ismét átélhetjük.

– Tizenöt évig Bécsben élt. Ezután nagy váltásnak tűnik egy kisebb város. Lehet ez a harmadik otthona?

– Nagyon jól érzem magam Győrben. Korábban, amikor 2014-ben a Bolero kapcsán dolgoztam a társulattal, már akkor nagyon jó érzésem volt mind az együttessel, mind a várossal kapcsolatban. Nagyon szeretem Győr nyugalmát, az embereket, akik itt sokkal kedvesebbek közvetlenebbek, mint azok, akik egy metropoliszban élnek. Itt nincs az az őrület sem, ami ezek jellemzője. Fantasztikus, hogy a belvárostól karnyújtásnyira a vízpartokon lehet sétálni a természetben. Ott szoktam zenét hallgatni, akár fejben koreografálni, gondolkodni. Számomra abból a szempontból is tökéletes hely Győr, hogy félúton van mindkét „otthonomtól”. Az egyik Budapest, a másik pedig Bécs, ami 15 év után a második otthonom lett.

– 2020 szeptemberétől ön a Győri Balett művészeti vezetője. Hogy érzi magát a társulatnál?

– Nagyon szerencsés vagyok, hogy amikor befejeztem az aktív táncospályámat, megkaptam Velekei Lászlótól ezt a lehetőséget. Sajnos sokan vannak, akik egy légüres térben találják magukat ilyenkor. Amikor táncol az ember, annyira le van foglalva, hogy nem gondol időben arra, hogy ennek pillanatok alatt vége van. Emellett nehéz mellette egy egyetemet elvégezni vagy bármilyen más területen tapasztalatokat szerezni. Talán a mai generáció már tudatosabb. Jobban tisztában vannak vele, hogy mennyire felgyorsult a világ. Szinte gyerekként, tizenöt évesen sokan már technikailag kész táncosok és művészileg is közel állnak hozzá. Az együttesben nagyon jól érzem magam. Azt érzem, hogy befogadtak. Velekei Lászlóval, akivel tízéves korunk óta ismerjük egymást, nagyon jó a kapcsolatunk. Jellemző ránk, hogy nagyon hasonlóak vagyunk, általában ugyanazt gondoljuk a dolgokról. Mindent meg tudunk beszélni és azt hiszem, jól kiegészítjük egymást. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy rögtön az elején leszögezte, hogy semmibe nem akar beleerőltetni. Azt mondta, hogy tudja, hogy én inkább a cselekmény nélküli, szimfonikus darabokat szeretem. Ő viszont nagyon szereti a történetre épülő előadásokat, így jól el tudjuk ezeket osztani.

Névjegy

Lukács András 1997-ben végzett a Magyar Táncművészeti Főiskolán. A tizedik, gyakorló évet az angliai Elmhurst Ballet School-ban töltötte. Utána diplomázott és 1998-tól a Magyar Állami Operaházhoz került. Itt 3 évet töltött el, majd a világhírű William Forsythe együtteséhez, a Frankfurt Ballethez szerződött. Ezután két évig a Lyoni Nemzeti Opera szólistája volt. 2004 szeptemberétől a Magyar Nemzeti Balett szólistája. 2005-től a Wiener Staatsoper szólistája, 2020-tól a Győri Balett művészeti vezetője.