A legelszomorítóbb a pillanatnyi kilátástalanság – Csankó Zoltán nem hagyja el a szerepeit

– Hogy éli meg ezeket a napokat?

– Folyamatosan dolgoztam egészen múlt hét szombatig. Délelőtt tízkor bementünk próbálni, de akkor még nem tűnt ennyire veszélyesnek a helyzet, most határozatlan időre fel van függesztve a próbaidőszak.

– A szinkronmunkákkal mi a helyzet?

– A James Bonddal „szerencsénk” van, mert elhalasztották a világpremierjét hat hónappal. Erre egyszerűen annyit reagál a stúdió is, hogy elhalasztjuk a szinkronizálást is és kész. A gond a futó adásokkal van, amiket határidőre le kell adni. Aztán ahogy haladunk előre az időben és egyre szigorodnak a járványügyi előírások, majd ezeket is ugyanúgy „megoldja” az élet, mint a színházi próbákat. A TV2-nél én vagyok a Jocky TV hangja. Ott már megkértek – mivel tudják, hogy fel vagyok szerelve megfelelő technikával –, hogy itthonról dolgozzak a jövő héttől. Mindenki a túlélésre játszik, a stúdiók is, és gondolva arra, hogy egyszer véget ér ez az időszak és majd teljesíteni kell a vállalásokat, már semmi újat nem terveznek be. Én sem vállalok el újabb feladatokat. Már nem is tudnék, ha akarnék sem. Nyilván ezek a problémák speciálisan csak ezt a szegmenst érintik, és vannak sokkal komolyabb gondjaink ennél.

Sorozatok feliratozva

– Nem vagyok benne olyan biztos, hogy annyira ne lenne a közeljövőben érezhető a futó műsorok szinkronizálásának hiánya. Gondoljunk csak arra a több millió emberre, akiknek hamarosan nem marad más rutinszerű az addigi hétköznapokból, mint a kedvenc sorozataik. És valljuk be, nem feliratozáshoz szokott korosztályról beszélünk.

– Fogalmam sincs, hogy mikor mehet tovább ezeknek a filmeknek a szinkronizálása. Van olyan sorozat, aminek épp a napokban állították le a munkálatait. Közölték, hogy van még belőle tíz rész, de nem tudjuk folytatni. Senki sem tudja, hogyan, mikor fogjuk tudni újra felvenni a megszokott munkatempót. Ameddig lehet, az ember próbálja nem leállítani teljesen az életét. Már most takaréklángon égünk és úgy gondolom, hogy aztán lassan jön a gyújtóláng, majd le kell kapcsolni a fűtést, mert nincs más megoldás.

Nem szabad hátradőlni

– Teljesen mások lettek a prioritások, miközben mindenki arra készül, hogy mihamarabb visszatérhessen a régi munkáihoz.

– Nekem most azt kell szem előtt tartani, hogy ne dőljek hátra. Nem tudhatom, hány hónapig tart ez az állapot, de közben nem hagyhatom el a szerepeimet. Ugyan most nem játszom a József Attila Színházban az Eldorádót, nem játszom Győrben A király beszédét, de ezeket a szerepeket nem hagyhatom parlagon. Minden héten legalább egyszer átismétlem őket. Az Amadeus esetében a 26. oldalon fejeztük be a rendelkező próbát és 71 oldalas a darab. Nagyjából tudom a szöveget, de a nagyjából az nagyon kevés. Ha egyszer csak azt mondják, hogy ezt most két és fél héten belül meg kell csinálni, akkor nekem tudnom kell a szerepet. Ezzel fogom lekötni az időm javát.

Kényszervakáción a színészek

– Abszolút pozitív, ahogy felkészül az elkövetkezendő időszakra. Mit gondol, meddig tartható ez?

– Soha nem jó hosszú időre kiesni. Ha csak arra gondolok, hogy egy hosszabb nyári leállás után mennyire furcsa érzés újra a színpadon állni, azt a levegőt szívni. Nagyon különleges állapot, talán az iskolához tudnám hasonlítani. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor a hosszú nyári vakáció után egyszer csak elkezd hiányozni az iskola. Pedig a gyerekeknek anyagi érdekük sem fűződik ahhoz, hogy iskolába járjanak. (Nevet.) Az hiányzik nekik, ami nekünk, színészeknek is, hogy együtt játszhassanak újra a barátaikkal. Minket is a közös játék élménye húz vissza a színpadra.

Játszunk akkor is, amikor ömlik a víz rólunk időnként és sok mindent át kell élnie az embernek, amíg eljut a szerep igazságához.

Ez is nagyon fog hiányozni. Most még csak az hiányzik, hogy nem próbáljuk tovább az Amadeust. Azt tervezem, sőt, már gyakorolom is, hogyan fogok zenére beszélni. Teszem ezt úgy, hogy benne van a pakliban az is, hogy az egészből nem lesz semmi. Ez a legelszomorítóbb, ez a pillanatnyi kilátástalanság. Időnként az jár a fejemben: van ennek egyáltalán értelme?

Öt nap a pokol tornácán

– Akár nosztalgiázhat is, lesz ideje felidézni, milyen volt a Zárójelentésben Klaus Maria Brandauert szinkronizálni.

– Nagyon nehéz munka volt, pedig egyáltalán nem tűnt bonyolultnak. Én a vége felé kerültem oda a castingra, Stohl András ajánlott be, amikor Szabó István már két hónapja nem találta a megfelelő embert Brandauer magyar hangjára. Sándor Pali mint a film egyik producere hívott be a próbafelvételre, és már ott érezhető volt, hogy valamit eltaláltam, ami a Szabónak kellett. Nagyon boldog voltam. Aztán jött a felvétel. A felhőtlen boldogság, az eddig tartott. (Nevet.) Az öröm azért folytatódott azzal, hogy tisztességes gázsit kaptam, ezt azért el kell hogy mondjam, és mindenki rendkívül kedves, segítőkész volt. Nem szeretnék panaszkodni, de komoly megpróbáltatás volt.

– Ennyire nehéz volt a feladat?

– Rekkenő nyári melegben ötnaposra tervezték azt a munkát, amiről én azt gondoltam, két-három nap alatt meg lehet oldani. De nem így volt, mert Szabó István annyira alapos volt, hogy abba bele kellett őszülni… Finoman fogalmazva. (Nevet.) De a bizalmat végig éreztem tőle, és a szünetekben sokat beszélgettünk, ami hatalmas élmény volt. A forgatás végén ajándékot is kaptam tőle.

Brandauernek fel sem tűnt, hogy nem ő beszél

– Gondolom, ez azért eleget adott ahhoz, hogy szívvel végigküzdje magát a feladaton.

– Másképp nem hiszem, hogy ment volna. Van egy jelenet, amikor Brandauer beül az autóba és sóhajt egyet. Ha ezt nem vettük fel tízszer, akkor egyszer sem. Ha ilyen jelenetet látok, arra rögtön azt mondom, hogy vehetjük. Látom, hogy mit csinál a színész, nem kell túlmagyarázni. De István más. Ő hallgatja, majd szól, hogy vegyük fel még egyszer, kicsit sok a levegő, nem kell ennyi. Utána: ez kevés lett, akkor kicsit több levegőt Zoli. Azért ez kicsinálja az embert egy idő után. De azt gondolom, hogy a végeredmény szempontjából megérte. Amikor Brandauer megérkezett a díszbemutató előtt egy nappal, levetítették neki a filmet angol felirattal és az én magyar szinkronommal. Azt mondta a film végén Szabó Istvánnak, hogy negyedóra után már nem is tűnt fel neki, hogy nem ő beszél a vásznon. Másnap délelőtt hívott fel Szabó István, hogy ezt elmesélje, amire úgy reagáltam, hogy nem is tudom, van-e ennél nagyobb dicséret. Egyrészről, hogy Brandauernek mennyire tetszett, másrészről, hogy István vette a fáradságot, hogy csak ezért felhívjon. Ezen felbuzdulva megkértem az egyik producert, hogy dedikáltasson nekem egy filmes kiadványt Brandauerrel. Sajnos a díszbemutatóra nem tudtam elmenni, Győrben volt előadásom. Azt írta nekem egy plakátra, hogy „Zoltan köszönöm!!!”. Nagyon szép gesztus volt tőle.