Hétszázötven csornai zsidó indult a halálba, rájuk emlékeztek - fotók, videó

Nyolcvanegy évvel ezelőtt, 1944. június 21-én hétszázötven zsidó ember vagoníroztak be a csornai vasútállomáson és indítottak útnak a halál felé. A Soproni Hírlap 1944. június 29-i száma elégedetten állapította meg, hogy "Csorna község zsidótlanítása megtörtént. A múlt hét folyamán a csornai gettóból kiköltöztették a zsidókat és az elemi fiúiskolában szigorú motozásnak vetették őket alá." Közülük a legtöbben soha nem tértek vissza, nyolcvan százalékuk odaveszett, a csornai zsidók közössége megszűnt. Rájuk emlékeztek szombaton egy helytörténeti sétával, Szalay Balázs helytörténeti kutató vezetésével.

Nyolcvan éve vitték el a zsidó polgárokat

Szalay Balázs hangsúlyozta, hogy a csornai zsidók a település megbecsült polgárai voltak, kereskedők, iparosok, értelmiségiek, akik aktívan részt vettek Csorna életében. Az egyre erősödő antiszemitizmus persze a Rábaközben is éreztette hatását. Egy idős visszaemlékező szerint azonban az 1944. június 21-i elhurcolásukkor "Senkit sem ismertem, aki ne sajnálta volna őket. Nagyanyám imádkozott értük és siratta őket" - fogalmazott a 89 éves asszony.

Csornán 1944. májusában jelölték ki a gettó területét. Két részből állt: egy zárt tömbből a zsinagóga körül – a mai Mártírok tere (akkor József-tér), Eötvös, Kossuth utca és a Soproni (akkor Győri) út által határolt területen – és a település akkori nyugati kijáratánál lévő hercegi téglagyár munkáslakásaiból. Az átköltöztetések május 12-én, péntek estére fejeződtek be. A Sopronból érkező német SD (Sicherheitsdienst, Biztonsági Szolgálat) emberei felülvizsgálták a gettót. Azt megfelelőnek találták, de azt javasolták, hogy dróttal vegyék körbe. Erre azonban az anyaghiány miatt nem került sor. Havas Béla főszolgabíró jelentése szerint a kikeresztelkedett zsidókkal együtt 900 személyt helyeztek el itt.  A gettó központi területéről több keresztény családot kitelepítettek.  

A gettóba került zsidó emberek úgy tudták, munkára viszik majd el őket, erre készültek. Június 20-án aztán kiterelték őket a kijelölt területről és az ipartestület akkori székházába és a fiúiskolába mentek. Ott történt meg az aljas és ocsmány motozásuk, amiről a túlélők sem akartak beszélni, még évtizedekkel később sem. A hatóságok ékszereket kerestek elsősorban. Testüregi motozást hajtottak végre, a kirendelt ápolónőket, védőnőket, szülésznőket kötelezték a feladat elvégzésére. 

– A szomorú menet június 21-én indult el a vasútállomás felé. Körülbelül hétszázötven embert. Zömében öregek, nők és gyerekek, hiszen a munkaképes férfiakat előtte munkaszolgálatra sorozták be. Nyilván 

• voltak olyanok, akik elhitték a propagandát és ezért kárörvendően figyelték a híreket, illetve a menetet. 
• Voltak, akik inkább elfordították a fejüket, a redőnyt is lehúzták, csak ne kelljen foglalkozni a helyzettel. 
• Ám, olyanok is akadtak, akik a maguk módján igyekeztek segíteni. Név szerint ismerjük a Dreisziger házaspárt, akik egy fiatal zsidó párt segítették a meneküléshez, bújtattak és ezért az 1980-as években megkapták a Világ igaza címet. Nem csináltak pedig semmi különleges dolgot, "csupán" tették azt, amit a szívük diktált. Mások élelemmel, vízzel próbáltak a menethez menni, de a csendőrök elzavarták őket. Volt, aki a menet útjába rakott vizet és élelmiszert. Vannak persze olyan visszaemlékezések is a túlélők részéről, akik azt mondták, hogy nem tapasztaltak részvétet - mondta Szalay Balázs a sétán.

A Szent István téren álló emlékműről is beszélt. Kiderült, hogy többféle elképzelés is volt, míg 2005-ben a ma látható alkotást felállították. Szaradics István tervezte, Udvardi Sándor készítette el a jelképekben gazdag művet. Különlegessége, hogy 655 nevet tartalmaz és a vidéki Magyarország első holokauszt emlékműve a csornai. 

A Mártírok terén is megállt az emlékezők társasága, ott az egykori zsinagógára helyén lévő emléktáblára hívta fel a figyelmet Szalay Balázs. Útközben sorolta még a zsidó közösséghez kapcsolódó ingatlanokat. Megmutatta, melyik házban élte túl az üldöztetést két német származású gyerek, illetve az Erzsébet királyné utcában a Wittmann-házat is megtekintették, persze csak kívülről. Wittmannék fakereskedéssel foglalkoztak. A holokausztot nem élték túl, az egész család odaveszett. Az épületet végül a tanács hasznosította, például orvosok számára volt szolgálati lakás, majd varroda és raktár. Manapság nincs túl jó állapotban.

A helytörténeti séta a vasútállomáson ért véget, ahol 2014-ben a Rábaközi Helytörténet-kutatók helyeztek el emléktáblát az elhurcoltak és az áldozatok emlékére.