30 éve a koraszülöttek védőangyala - Mindennapos az életekért vívott harc

• Évtizedek óta a koraszülöttekért dolgozik dr. Gelencsér Éva
• 1999-ben tette le a neonatológiai szakvizsgát

Szinte napra pontosan harminc éve különleges fejezet kezdődött a soproni egészségügy történetében. Olyan osztály született, ahol a legkisebb életekért vívott harc mindennapos, ahol a remény sosem hagyja el a falakat. A koraszülöttosztály nem csupán egy kórházi részleg, hanem emberi és szakmai elhivatottsággal átszőtt tér, ahol a születés csodája nap mint nap új értelmet nyer. Dr. Gelencsér Éva, a Soproni Gyógyközpont gyermekosztályának főorvosa a kezdetek óta a legkisebbek szolgálatában áll. Ott volt az osztály megalakulásánál, és azóta is szívvel-lélekkel segíti a koraszülöttek és családjaik útját.

Évtizedek óta a koraszülöttekért dolgozik

- Milyen volt az első nap? Milyen kihívásokkal néztek szembe akkor?

- Emlékszem, amikor friss diplomásként 1992. október 1-jén először léptem be a kórház kapuján, az épület még nem volt kész. A központi tömböt alakították ki, ahol ma a szülészet is működik. Akkoriban azt láttam, műszaki hiba miatt elkezdik „visszabontani” a már felépült falakat. Először megijedtem, hogy hol fogunk így dolgozni, hol lesz itt kórház? De aztán gyorsan kijavították. Ez is mutatja, hogy az indulás nemcsak szakmai, hanem fizikai értelemben is szó szerint építkezés volt.

- Mi vezette a gyermekorvoslás felé?

- A kilencvenes évek elején, amikor a Pécsi Orvostudományi Egyetemen végeztem, a gyermekgyógyászat nem tartozott a hiányszakmák közé. Aki gyerekorvosi állást kapott, arra úgy néztek: „megfogta az Isten lábát.” Sopronban kezdtem és ez nekem akkor nagyon sokat jelentett. Belül azt éreztem: a helyemen vagyok.

- Hogyan került kapcsolatba az újszülött-gyógyászattal, különösen a koraszülöttek világával?

- Eleinte, fiatal orvosként, még nem volt szabad újszülötteket vizsgálnom. Az egyfajta „kiváltság” volt, amit ki kellett érdemelni. Aztán, amikor várandós lettem, átmenetileg nyugodtabb, fertőzésmentesebb területre helyeztek – ez lett az újszülöttrészleg. Ott találkoztam először közelről a koraszülöttek világával, és ott is maradtam. Az osztály elindításához tapasztalt, kiváló szakembert rendeltek mellém mentorként – sokat formált rajtam, és az alapokat tőle tanultam.

- Hogyan alakult a szakmai útja ezen a területen?

- Az akkori főnököm egy nap egyszerűen azt mondta: „Ezt kell csinálni.” Nem volt apelláta. Akkoriban természetes volt, ha feladatot kaptunk, megtanultuk, jól. 1999-ben letettem a neonatológiai szakvizsgát, a kettes számú női klinikán töltött gyakorlatom után. Ez intenzív, mély szakmai időszak volt, amit a második gyermekem születése tett még emlékezetesebbé.

- A neonatológia az elmúlt három évtizedben hatalmas fejlődésen ment keresztül. Melyek voltak a legnagyobb mérföldkövek ebből az időszakból?

- Az ezredfordulón elindult az országos koraszülöttmentés. Mi is bekapcsolódtunk ebbe Győr-Sopron megyei szinten. Ekkor vált elérhetővé hazánkban egy olyan szer, amit a lélegeztetőgépen keresztül juttatunk a koraszülött tüdejébe, segítve az éretlen tüdő működését. Ez forradalmasította az ellátást: csökkent az agresszív lélegeztetés szükségessége, kevesebb komplikáció lépett fel. Ezzel párhuzamosan megjelentek a monitorok, specializált ápolók, és létrejött egy csapat, ahol mindenkinek pontos szerepe van – mint a karácsonyfa égősorban. Ha egy égő kialszik, a rendszer megakad. Ma már vércseppekből is képesek vagyunk adatokat nyerni, minimalizáljuk a beavatkozásokat, és mindent igyekszünk úgy tenni, hogy a kisbaba ne csak fizikailag, hanem lelkileg is minél kevesebb stresszt éljen át. A koraszülöttosztályon nincs helye elnagyolt mozdulatoknak. Itt számít az ajtócsukás halksága, az, mikor nyitjuk ki az inkubátort, vagy hogy hány alkalommal nyúlunk a babákhoz. Minden mozdulatnak súlya van. Az emberi oldal pedig legalább ilyen fontos. A legnehezebb helyzetekben azt szeretem a legjobban, hogy szinte szavak nélkül értjük egymást a csapattal. Működik a metakommunikáció, a szív-szintű együttműködés.

- Egy ilyen munkához nemcsak szakértelem, de erős érzelmi tartás is kell. Hogyan hatott önre mindez emberileg?

- Minden év lenyomatot hagy. Az ember lelke olyan, mint a fa évgyűrűi – nem tűnnek el az élmények, csak rétegződnek. Emlékszem egy fotóra, amin egy térdelő anya üvegszobra látható az inkubátor előtt. Ez a kép számomra mindent kifejez. Az anyák valóban olyanok az inkubátor mellett, mint az üvegemberek – áttetszőek, törékenyek, mégis végtelenül erősek. És ők mindig visszatérnek. Visszajönnek a gyerekekkel, kézen fogva. Ezek a pillanatok adják a munkánk igazi értelmét.