Várszegi Asztrik – A karácsony a legnagyobb ajándék

Az advent az elcsendesedés, a várakozás és a belső újrahangolódás ideje. Lehetőséget kapunk arra, hogy megálljunk, lelassítsunk, és fókuszunkat a lelkünk csendjére irányítsuk. Várszegi Asztrik atyának köszönhetően pedig azt is megtudhatjuk, hogy miként ölthet ünnepi köntöst lelkünk és miként készülhetünk fel a karácsonyra.

Varga Henrietta

Az advent lehetőséget ad a megállásra, elcsendesedésre
Parancsoljunk megálljt magunknak
Aki kér, az kap, aki zörget, annak ajtót nyitnak

Az advent egy varázslatos időszak, hiszen ebben a néhány hétben megállhatunk, elcsendesedhetünk, és felkészíthetjük szívünket a karácsonyra. Az advent nemcsak a várakozásról szól, hanem a belső megtisztulásról is. Ahogy meggyújtjuk a gyertyákat az adventi koszorún, minden apró fény közelebb visz Bennünket a nagy csodához: a szeretet és a béke ünnepéhez. Ahhoz azonban, hogy igazán ráhangolódjunk az adventi időszakra, tudatosan meg kell állnunk.

Karácsony közeledtével

– Parancsoljunk megálljt magunknak. Csitt, most csendben kell lenni. Ez az ünnepre való felkészülés első lépése – mondta Várszegi Asztrik, emeritus főapát. – Ez a megállás azonban nemcsak fizikai, hanem lelki szinten is meg kell, hogy történjen. Ilyenkor teret adunk a fontos kérdéseknek:

Mi az életem öröme és tartalma? Hogyan ápolom emberi kapcsolataimat? Hiszek-e Istenben, és ha igen, milyen a kapcsolatom Vele?

Ezek a kérdések vezetik lelkünket a csend mélységébe, ahol Isten jelenléte érezhetővé válik.

Jézus tanítása szerint: Aki kér, az kap, aki zörget, annak ajtót nyitnak. A karácsony, és maga az advent, nem passzív várakozás. Aktív készülődés, amelyben a vágyakozásunknak kell utat találnia. Kopogtatnunk kell: imáinkkal, belső kereséseinkkel, jó cselekedeteinkkel.

– Az advent lényege, hogy tudatosan vágyakozunk Isten közelségére, aki maga is útjára indult felénk Betlehemben. Isten válasza az emberiség vágyára a betlehemi Kisdedben testesül meg. Emlékeztető ez arra, hogy a legnagyobb öröm és békesség akkor érkezik meg szívünkbe, ha nyitottak vagyunk Isten jelenlétére.

Az adventi készüléshez nincs szükség hatalmas áldozatokra vagy rendkívüli tettekre.

Szent Bernát gondolatát idézve: Nem kell áthajóznod a tengeren, nem kell megmásznod az Alpok hegycsúcsait, csak a szívedig azt a rövid utat kell megtedd.

Ez a belső utazás a szív csendjében, az igazi találkozás helyszíne. Mert hiába születne meg Jézus ezerszer Betlehemben, ha nem születik meg a szívünkben is – mondja Angelus Silesius középkori misztikus.

Az advent arra hív, hogy lelkileg gyermekké váljunk: nyitottá, befogadóvá és vágyakozóvá.

Ebben a belső állapotban tudunk igazán ráhangolódni az ünnep titkára, amely egyszerre öröm és ajándék azok számára, akik keresik – fűzte hozzá.

– Gyermekkorom adventjei mély nyomot hagytak bennem. A soproni templomok mind-mind olyan helyek voltak, ahol a lelkem megpihenhetett. A Kurucdomb csendje, a belváros ünnepi díszei, és az együtt énekelt adventi énekek különös melegséget sugároztak. Akkor még talán nem is értettem igazán, hogy mit jelent az advent, de a családom szeretete, az együtt töltött esték, és a templomi áhítat valahogy már akkor is megérintették a lelkemet – mondta.

– Felnőttként is azt érzem, hogy az advent a lélek ünnepe.

Az ember megáll, elcsendesedik, és keresi azt a belső fényt, amely a legnagyobb sötétségben is reményt ad.

Az advent arra tanít, hogy a legfontosabb ajándék nem a csomagolópapírba rejtett tárgy, hanem a szeretet, amit adunk és kapunk. Ahogy közeledik a karácsony, egyre inkább úgy érzem, hogy a legnagyobb ajándék maga az ünnep ígérete: hogy Isten közénk jött, hogy velünk legyen, és szeretetével töltse meg az életünket – tette hozzá.

Számomra a karácsony a legnagyobb ajándék: az a pillanat, amikor megérthetjük, hogy soha nem vagyunk egyedül.

Asztrik atya beszélgetésünk során azt is megosztotta velünk, hogy melyik volt életében az egyik legemlékezetesebb karácsony.

– 1968 karácsonyán, amikor a szocialista blokk csapatai bevonultak Csehszlovákiába, katona voltam Baján, ahol teológushallgatóként sok társammal együtt szolgáltam.

Azon az estén negyvenen voltunk a laktanyában, távol az otthon melegétől.

Az ünnep közeledtével figyelmeztettek minket, hogy „imagarázst” ne szervezzünk, de a helyzet súlya és a katonatársak lelkiállapota nem hagyott minket tétlenül. A fiatal katonák, akik először kerültek ki a családjukból, gyakran a keserűségbe és az alkoholba menekültek, honvágytól gyötörve, gyerekkorukat visszasírva. Mi, teológusok, a laktanya KISZ klubjába vonultunk vissza. Ott, ahol csak néhány szék volt és semmi más, mégis sikerült meghittséget teremtenünk. Baráti beszélgetéssel, közös imádsággal próbáltunk vigaszt és lelki erőt adni egymásnak. Nem formálisan, nem a templom szertartásai szerint tettük mindezt, hanem őszinte együttérzéssel. Elmondtuk a Miatyánkot, gyertyát gyújtottunk és próbáltuk megértetni, hogy még a nehéz időkben is van helye az ünnepnek, a hitnek, és hogy Isten jelenléte akkor is van, amikor minden más távolinak és elveszettnek tűnik. Ez a bajai karácsony szép emlékként él a szívemben – zárta gondolatait.