Horváth Ede feketén-fehéren – A Rába legendás vezérigazgatójáról írt könyvet Honvári János

Horváth Ede személyével szinte mindenkinek volt valamilyen kapcsolata Győrben, megítélése szélsőséges.

Mindenki ismerte Horváth Edét

Így igaz, sőt, nem csak Győrben, hanem, az egész országban, sőt külföldön is jól ismerték Horváth Edét - válaszolta Honvári János, a könyv szerzője. -  Fénykorában 25 ezren dolgoztak a vállalatnál. Rendkívül ellentmondásos vezető volt. A rendszerváltás hajnalán, 1989-ben nagyon rossz volt a megítélése, a szocializmus emblematikus figurájaként az előző rendszer minden gondját, bűnét a nyakába varrták. Ám sokan látják, hogy azóta miként zsugorodott össze akkori méretének töredékére a Rába, így megítélése egyre kedvezőbb; szerintem ma többen emlékeznek rá pozitívan, mint negatívan.

Milyen igazgató volt Horváth Ede?

Gazdasági szemmel nézve egyértelműen jó igazgató volt. 1963-ben egy nagyon rossz helyzetben lévő vagongyárat vett át, és egy-két évtized alatt minden tekintetben európai szintű vállalatot hozott létre. Hirtelen ember volt, ha látott valamilyen hibát, pillanatok alatt felhúzta magát és csúnyán ledorongolta az embereket. Türelmetlen, sőt néha egyenesen durva volt munkatársaival szemben és időnként megengedhetetlen hangnemet ütött meg. De csak azokkal szemben, akik nem az általa elvárt módon tették a dolgukat. Beosztottjainak a javaslatát általában azonnal elvetette, másoknak vele szemben rendszerint nem lehetett igaza. De néhány nap múlva, amikor átgondolta és jónak tartotta a tanácsot, elfogadta és bevezette azt, de azt szinte sohasem ismerte be, hogy ez másnak az ötlete volt.

Minden maga akart elintézni, mindenről egy személyben dönteni, és ez lehetetlen küldetés volt. Abszolutizálta az egyszemélyes vezetés elvét. Autodidakta módon tanulta meg a vállalatirányítást. Ha jött egy új gép, amíg meg nem ismerte, személyesen ki nem próbálta, más nem dolgozhatott vele. Sokat fejlődött az évek alatt, de volt egy nagy hibája: döntését akkor sem másíthatták meg, ha közben kiderült, az elhibázott volt. Elvárta, hogy emberei elégessék magukat a munka máglyáján, de maga is ott állt mellettük. Magához volt a legszigorúbb, napi 12-14 órát dolgozott, nem ment szabadságra, külföldi tárgyalásait a legszükségesebb időre korlátozta. Szerette a pénzt - ezért is lett sztahanovista -, de nem gyűjtött vagyont, és nem volt korrupt. Családi háza építkezésének minden számláját elrakta, hogy ha kell, tudja bizonyítani, semmit sem szerzett be feketén. Élete volt a Rába, amelyet a magáénak érzett, vigyázott rá. Európa egyik legnagyobb futóműgyártó vállalatává fejlesztette mennyiségileg és a műszaki színvonalat nézve egyaránt.

Hogy tudta képviselni az egykori tanonc a Rába érdekeit a legmagasabb helyeken, Kádáréknál, vagy éppen az Egyesült Államokban?

Talán meglepő, nem sokan tudják róla, hogy volt diplomája, az MSZMP Politikai Főiskoláját levelező tagozaton végezte el, ami akkor egyetemi rangú, állami felsőfokú végzettséget adó főiskola volt. Ki tudott állni magáért, a Rábáért. Ebben segítette, hogy nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezett az állampártban, legnagyobb támogatója Fock Jenő, a Politikai Bizottság tagja, miniszterelnök-helyettes volt, de neki magának is magas párt- és állami funkciói voltak: 1957-től az állampart kettészakadásáig, 1989 októberéig egy ciklus kivételével a Központi Bizottság tagja volt. Látták, hogy jól végzi a dolgát. Egy példa: 1960-ban a vagongyár területéről áttelepítették a hajtóműgyárat a szerszámgépgyárba, mert kellett a hely a motorvonatok gyártásához. Évekig húzódott a dolog, végül a Kohó- és Gépipari Minisztériumban megszületett a terv: két év alatt, 180 millió forint beruházási költség mellett akarták a tervet végrehajtani. Horváth Ede vállalta, hogy három hónap alatt, többletköltség nélkül úgy oldja meg az áttelepítést, hogy közben lényegesen növeli a gyár kibocsátását is. És így lett, 500 gépet és 1650 dolgozót telepített át a Szerszámgépgyár üresen álló csarnokában úgy, hogy az átszállításra kijelölt gépegységek 16 órán belül már az új helyükön termeltek. Ezek után termelési kérdésekben már feltétel nélkül megbíztak benne.

Hogyan élte meg a kilencvenes éveket, a bukását?

Borzasztóan nehezen. 1989-ben, a rendszerváltás előtt át akarta vinni az egész a termelést és értékesítés a tőkés piacra, mert látta, hogy a gyár szocialista partnerei és a KGST hamarosan össze fog omlani. Évi 20 ezer teherautó összeszerelésre alkalmas üzemet szeretett volna Győrött létrehozni. De az összeomlás idején ő már bármit csinált, bűnbak volt, a bukott rendszer embere. Az 1989. október 12-én váratlanul összehívott vállalati tanácstól azt kérte, hogy megbízatását 3 évvel, 1992-ig hosszabbítsa meg, vagy válasszon új igazgatót. Arra hivatkozott, hogy új pályára akarja állítani a gyárat és ehhez szüksége van a munkáltatójának a bizalmára. Ekkor a vállalati tanács nagy többséggel meghosszabbította a megbízatását, majd néhány hónap múlva ugyanez a testület egy ellenszavazattal elfogadta nyugdíjba vonulását, amit a Rába kilenc szakigazgatója egyöntetűen kért tőle.

Mit kezdjünk Horváth Ede emlékével?

Azt gondolom, hogy elég a sok mellébeszélésből, amely személye körül forog. Horváth Ede a szocializmus gyermeke, egy korszak szimbóluma volt, ezért együtt bukott a rendszerrel. Mindent figyelembe véve azonban – a személyét máig kísérő egyoldalú politikai felhangok ellenére – figyelemreméltó életművet hagyott maga után, amit az utókornak megismerni, tisztelni és értékelni kell. Ennek a célnak a jegyében írtam meg az életét és munkásságát a maga teljességében bemutató könyvemet.