Drog - Egy mosonmagyaróvári drogfüggő férfi gyógyulásának története: a pokolból a hit gyógyító erejéig.

- Előbb-utóbb mindenki abbahagyja a drogozást, a szerencsésebbek még életünkben - kezdte a Kisalföldnek írt vallomását a mosonmagyaróvári Tamás, az egykori drogfüggő. 

Drog: Negyven évesen pelenkában

- Sziasztok Tomi vagyok, függő. Most nem szeretnék visszamenni Ádámig és Éváig a függőségemben, inkább szívesebben mesélnék a felépülésemről. Magamból kiindulva nem vagyok benne biztos, hogy a jó szándék ellenére egy-egy, a szer használatától elrettentő sztori úgy érne célba, ahogy azt gondoljuk - kezdett bele tanulságos történetébe a mosonmagyaróvári férfi. - A 27 évnyi függőségem alatt még egyszer sem próbáltam meg abbahagyni azért, mert hallottam vagy olvastam valamit, ami megijesztett volna annyira, hogy megtegyem - árulta el a Kisalföldnek Tamás. - Nem azt mondom, hogy nincs rá szükség, csak azt: nálam nem működött. Összesen hét rehabon voltam, abból hatra úgy mentem el, hogy nincs rá szükségem. Nem vagyok függő és bármikor abba tudom hagyni. Csak a tavalyi évben három intézményt jártam meg, köztük egy zárt osztályt, ahol egy pelenkában ébredtem. Képzeljenek el egy 40 éves férfit, aki pelenkában azt hangoztatja: majd én tudom! Annyira tudtam, hogy beleegyeztem egy több mint egy éves elvonóba, csakhogy haza mehessek és még három napig fogyaszthassak drogot.

Ölelés mindenkinek!

- Ezzel leginkább a függőség erejét szeretném hangsúlyozni, legyen az drog, alkohol vagy gyógyszer - folytatta Tamás. - Ezúton szeretném megköszönni minden egészségügyi dolgozónak a munkáját, hogy hittek bennem akkor is, amikor ez nekem még nem ment. Ölelés mindenkinek! A fordulópont nálam az volt, amikor rátaláltam a tavalyi évben egy rehabra, ami akkor még öt hónapos volt: ez volt a Minnesota rehabilitációs program, kiegészítve egy 12 lépéses anonim programmal. Emlékszem, rettegtem a gyűlés előtt, nem tudtam mire számíthatok. De higgyék el, amikor kimondtam azt, hogy Tomi függő, ott valami történt. Utána persze azon gondolkodtam, hogy én biztos nem fogok mesélni magamról senkinek. Kiderült, nem is kötelező. Aztán azt, hogy engem senki nem fog megtéríteni! Kicsit furán éreztem magam, mert senki nem is akart. Egyszerűen elfogadtak úgy, ahogy vagyok. Ennél nagyobb segítséget a rehab után nem is kaphattam volna: egy hely, ahol olyanokkal beszélhetek a problémámról, akik már átmentek ugyanezen.

Tehetetlenek vagyunk a szerrel szemben

- Hiába végeztem el a rehabilitációt, utána keletkezett egy légüres tér, amit valahogy muszáj volt kitölteni. Sajnos egy idő után ugyanaz lett a vége, folytatódott az őrület - emlékezett vissza életének legmélyebb szakaszára a mosonmagyaróvári férfi. - Én az állapotomat már véglegesnek gondoltam. Magyarán úgy mentem be, hogy elvégzem, de ha újra vissza esek, gyámság alá vetetem magam és keresek egy távoli intézetet, ahol senkinek sem vagyok a terhére. Három hónap telt el, mire azt éreztem, hogy ebből lehet valami. Hiába tudjuk, hogy függők vagyunk és tehetetlenek vagyunk a választott szerünkkel szemben, az egyik legnehezebb dolog segítséget kérni. Be kellett látnom, nekem egyedül már nem megy. Kell valami nálam erősebb, nagyobb dolog, ami segít abban, hogy tiszta maradhassak. A hit nem vallás kérdése: idő kellett, mire ezt felfogtam. Valaki úgy jön közénk, hogy ateistának vallja magát. Vannak agnosztikusok és természetesen gyakorló hívők. Valójában egyetlen feltétele van a tagságnak: a szerhasználat abbahagyásának vágya. Nekem sikerült - fejezte be lapunknak vallomását a  mára tiszta drogfüggő. Végeztül hozzátette: aki hasonló helyzetben van és segítségre szorul, az a Narcotics Anonymous önsegítő csoportban megtalálja.