Ebédidő – Margóra írt gondolatok a győri férfiklub ételosztása kapcsán

Nézem őket, próbálok szájról olvasni, több-kevesebb, de inkább kevesebb sikerrel. Ha jól veszem ki a szavaikból, az éjszakai fagyokról esik szó. Alig lehet több 2 foknál, az éjszaka még ennél is cudarabb volt.

Már legalább húsz-huszonöt fáradt és éhes ember tipródik, áll egyik lábáról a másikra. Mindannyian arra várnak, mikor szólnak nekik, hogy kész az ebéd, jöhetnek enni.

Eközben az épület konyhájában egy maroknyi ember az utolsó simításokat végzi a menü körül: utoljára rottyan a babgulyás, utolsó szeletet vágják a roppanós héjú kenyérből. Valaki még arra is fordított energiát, hogy fényesre dörgölje az ebédhez járó almát. Nemcsak ebédet főztek ma száz emberre, nemcsak száz embert lakatnak jól, hanem százan ma azt érezhetik, emberszámba veszik őket egy embertelen világban.

Pontban délben kitárulnak az ajtók, egy hölgy kedves hangon invitálja a kint várakozókat, jöhetnek ebédelni. Minden belépő ösztönösen mélyet szippant a benti illatokból, szinte varázsütésre kisimulnak a ráncos arcok. Alapos kézmosás után libasorban állnak egymás után ebédért. Jó étvágyat, köszönöm szépen – szinte monoton egymásutániságban hangzanak el, majd lassan mindenki helyet talál magának a viaszos vászonnal borított asztalok mellett. Csörömpölnek a kanalak, az emberek két falat között halkan duruzsolnak. Dödörögnek, ahogy ezt a szülőfalumban, Ravazdon szokták mondani. Ők esznek, beszélgetnek, én pedig csak szemlélődöm, de mindannyian ugyanazt érezzük: ha csak egy ebédidő erejéig is, de jobb hely lett a világ.