A szülőföld hangzását hozta ajándékba Gönyű születésnapjára a Szász család

– Megesküdtem, hogy nem hagyom el a szülőhazám – mondja Szász Piroska –, de rossz eskünek bizonyult. 1988-ban jöttünk át a határon, de fél évvel korábban még eszem ágában sem lett volna. Cudar világ volt ugyan, nem volt antibiotikum, jegyrendszerben álltunk sorba órákat öt tojásért vagy havi fél kiló húsért.

Mindezek mégsem tudták volna indulásra bírni őket, ám 1988-ban, a Ceausescu-rendszerben Szász Tibor, a családfő szókimondása folytán veszélybe került. Mivel amúgy is pár napon belül magyarországi kirándulást terveztek, két nap alatt döntöttek, hogy az utazás hosszabbra nyúlik – örökre szól. Intézkedniük kellett kisebb gyermekük sorsáról is, aki nem kapott útlevelet.

– Kemény határátkelés volt – emlékezik vissza Szász Tibor. – Beállt a vonat a biharpüspöki határállomásra, kétoldalt állig felfegyverzett katonák. Ötven percet állt ott, szedték le az embereket elég rendesen, síri csend volt, mukkanni sem mertünk. Amikor hátrébb léptek a katonák és kürtjelet adott a mozdony, akkor fellélegeztünk. Az volt a szerencsénk, hogy a szervek egymás között még nem adták át az információt. 

Régről tartották a kapcsolatot egy olyan győri családdal, akik hajdan Tibor háborúból sérülten előkerülő édesapját ápolták. Ezért itt a Kelemen-házban húzták meg magukat, egy számukra kiutalt padláslakásban és intézték a munkába állásukat, valamint a családegyesítést. A következő tavaszon indíthatták utánuk a rokonok a kétéves kisfiút, akit senki nem kísérhetett. Később az állam lehetővé tette, hogy vidéki használt ingatlanra vegyenek fel hitelt. Így költöztek ki Gönyűre.

– Egy rövidnadrágban jöttünk, nyári melegben, egy bőrönddel – mosolyog a családfő –, alighogy megjöttünk, már melegebben kellett öltözni. De Magyarországon nagy szabadság várt, lehetett gmkzni, lehetett túlórázni, lehetett egyéni normát csinálni… A vagongyárban találtam munkahelyet, 15-én jöttünk, 28-án már dolgoztam a szakmámban a fémiparban. Mindig voltak kényelmes emberek, akik mondták, hogy dolgozzon a sztahanovista, de nem bántam, mert én meg akartam kapaszkodni. Akinek egy takarója sincs, annak nincs más lehetősége, mint húzni.

Rá is voltak utalva mindkettejük szorgalmára, mert a hitel, amit háromszázalékos kamattal vettek fel, 32% százalékos lett, mire megkapták, olyan infláció jött a rendszerváltással. Mészáros Sándor református lelkipásztor és felesége segítette a családot holland adományokból való ruhákkal, a szabadhegyi református gyülekezet pedig szerető közösséget adott Bittner Ferenc nagy tiszteletű úrral az élén.

Szász Piroska bevallja, kezdetben nehéz volt megszokni a Kisalföldet a hatszáz méter magas hegyvidék után. – De mi jöttünk ide, nekünk kellett alkalmazkodni. Voltak a faluban, akik idegenkedtek tőlünk. Sírdogáltam az elején ezért, de az Úristen úgy alakította, hogy ha volt kettő ilyen, akinek nem tetszett, hogy ott vagyunk, akkor biztos, hogy négy volt amolyan. Tiborral megbeszéltük, hogy nem bizonygatunk: úgy élünk és dolgozunk, hogy aszerint ítéljenek meg.

Azt is eldöntötték, nem mennek innen tovább, ahogy Tibor szokta mondani: „Ha engem elküldenek a csudába, azt legalább úgy mondják, hogy értsem is!”

Szász Piroska azt mondja, nagy újdonság volt magyarként élni. – Nem kell más nyelvet beszélni intézkedésnél, magyar óvodába járhattak a gyerekek... Harmincegy évesen itt hallottam életemben először úgy a Himnuszt, ahogy annak hangzania kell. Hálásak voltunk, hogy van, ahol otthon érezhetjük magunkat és hogy nagyon jó szomszédokat adott az Úristen.

Lassanként megismerték őket, ahogy nőttek a gyermekeik és részt vettek a szülői közösségekben, a faluért dolgozó egyesületben, a templom építését támogatók között. – Amiben csak tudtunk, jöttünk segíteni. Bő tíz év múltán éreztük, hogy kezdünk itthon lenni. A mi életünk már itt van.

Időről időre hazajárnak a rokonokat és a temetőt látogatni, augusztus 20. is Mikóújfalun érte őket, ahol a templomi miséről kijövet hallották a Nagykürt Fúvósegyesületet játszani. Ott fogalmazódott meg Szász Piroskában, hogy ez a zene és a fiatal csapat lehetne az ajándéka Gönyűnek. Úgy gondolja, felülről rendezték.