Veér György hat évtizede alapított kórust, amelynek ma is lelkes karnagya Kónyban

Veér György nyugdíjas pedagógus életműve alighanem egyedülálló: a tanár úr 61 évvel ezelőtt alapított egy kórust, melynek azóta is vezetője, karnagya. 88 esztendős, de ma is aktív. Nem gondol még a visszavonulásra, igaz, egyelőre az utódját sem látja. Amíg egészsége engedi, vezeti a jó hírű kónyi Erkel Ferenc Énekkart. A hatvanadik évfordulót – ami a veszélyhelyzet miatt a hatvanegyedik volt – a közelmúltban kórustalálkozóval ünnepelték a kónyi templomban. A Kisalföldnek idézte fel pályáját.

Szóba se került más pálya

– Tanár urat minden Kónyhoz köti, annak ellenére, hogy évtizedek óta nem a faluban él.

– Kónyban születtem, édesapám ott volt tanító. Éltem a falusi gyerekek életét, kijártam az elemi iskolát. Aztán Győrbe, a bencés gimnáziumba kerültem. Érettségit viszont a Révai- gimnáziumban tettem, hiszen az egyházi iskolákat betiltották. Két évig statisztikusként dolgoztam, 1953-ban kezdtem el Budapesten a pedagógiai főiskolát. Ez az intézmény is megszűnt, így Szegeden végeztem, ének–történelem szakon.

– Nem is volt kérdés, hogy más pályára menjen, mint a tanári?

– Nem! Határozottan mondhatom, hogy nem. A szakválasztás sem volt véletlen, hiszen édesanyám zongorázott, édesapám hegedült. Érettségi előtt egyébként már orgonáltam a kónyi templomban, kántorizáltam. Talán innen indulhatott a karnagyi ambícióm. Amikor elvégeztem a főiskolát, egyszerre Kónyba kerültem vissza.

– Édesapjával együtt dolgoztak?

– Sajnos csak nagyon rövid ideig. Egy hónappal munkába állásom után meghalt.

Tekerős magnetofon a modern technika

– Ha Veér Györgyről beszélnek, mindig mint énektanárt emlegetik. A történelmet soha, az elmaradt.

– Az első évben még tanítottam történelmet, majd úttörővezető lettem és órakedvezményt kaptam. 1957-ben igazgatóhelyettesnek neveztek ki és 1994-ig töltöttem be a tisztséget. Ez is órakedvezményes beosztás volt és a történelemtanításról mondtam le. Az ének-zene állt közelebb hozzám. A történelem azért jött képbe, mert akkoriban így volt a párosítás a főiskolán.

– Milyen volt az ötvenes évek általános iskolája Kónyban?

– Gyerek bőven volt, tanterem azonban nem. Szerényebbek voltak a körülmények, szegénység jellemezte az oktatást. Kónyban még kocsmai helyiségekben is tanítottunk akkoriban. Az iskolának egy épülete volt, a templommal szemben, amelyik ma is áll. Délelőtt a felsősök jöttek, délután az alsósok. Az új iskolát 1960 körül építették, oda költözött át a felső tagozat. Még nem volt tanári szoba, hiányoztak az alapvető eszközök, se írógép, se telefon. De ez nemcsak Kónyra volt jellemző, hanem minden településre. Később bevezették a telefont, vásárolhattam írógépet és még egy tekerős magnetofont is. Modernizáltuk az eszközállományt.

– Az énekoktatáshoz sem voltak eszközök? Zongora például vagy bármilyen zeneszerszám?

– Egy régi harmónium volt az iskolában, de azt már használni sem lehetett. A magnetofon segítségével tanítottam, de sikerült szereznünk egy pianínót is.

Testvéreit is tanította

– Ennek ellenére a kónyiak szerettek énekelni, ezt mondta, mikor legutóbb beszélgettünk.

– Igen, szerettek. Szívesen jártak énekórára, muzikális gyerekek voltak, osztályonként talán csak egy-egy botfülű akadt köztük. Érdekességként említem meg, hogy tanítottam két öcsémet és a húgomat is. Ő egyébként alapítója lett az Erkel kórusnak és ma is aktív tagja.

– Ezek szerint könnyű dolga volt az iskolai énekkarral.

– Bevezettük az órarend szerinti énekkari foglalkozást. Hetente kétszer volt ilyen órájuk a gyerekeknek. Nagyon szépen beindult a dolog, hatvan-hetven gyerekkel kezdtük el a munkát.

– Az rengeteg. Hogyan tudta lekötni őket, vagy fegyelmezni?

– Egyedül voltam, az igaz, de nem is kellett segítség, nem volt ott fegyelmezési probléma. A gyerekek tudták, mi a dolguk, és mondom, szívesen énekeltek és tanultak új dalokat. Gond csak akkor volt, ha mentünk valahova fellépni. Buszba nem fértünk be, és bizony a vonaton is megtöltöttünk egy kocsit.

– Hol tudtak szerepelni és miket énekeltek?

– Otthon, a különböző rendezvényeken, ünnepségeken. Persze csak állami megmozdulásokon, hiszen az egyházi alkalmak tiltva voltak. Aztán rendeztek járási iskolai és úttörőversenyeket kórusoknak. Elsősorban egyszólamos népdalokat énekeltünk, később kánonokat, többszólamú műveket is tanultunk. De klasszikusok is szerepeltek a műsoron, például Bach.

– Rövidesen jött a felnőtt-, a vegyes kar megalakítása. Erre felkérték?

– Csornán, a művelődési osztályon dolgozott egy volt kónyi kollégánk, a szintén pedagógus Cseh László.

– Cseh Laci bácsi huszonöt évvel később – már nyugdíjasként – nekünk környezetismeretet tanított a Bodnár-iskolában. Nagyon szerettük.

– Laci bácsi volt az én bérmakeresztapám. Az ő édesapja az enyémmel együtt tanított Kónyban, jó barátságban voltak. Na, ő találta ki, hogy a faluban szervezzünk énekkart. A csornait, a mai Bárdos kórust akkor már Nagy Kálmán bácsi megalapította.

Gyülekeztek a jó hangú helyiek

– Ő meg az énektanárom volt. Micsoda pedagógusok!

– Igen, örömmel dolgoztam velük együtt, és minden segítséget megadtak ahhoz, hogy Kónyban is létrehozzuk a kart. Tóth Ferenc volt a kultúrház igazgatója, aki segített a szervezésben, és levélben kereste meg a jó hangú helyieket. Ötven-hatvan ember gyűlt össze 1960. március 4-én este, és megalakult az Erkel Ferenc Énekkar. A névválasztás sem volt véletlen, hiszen Erkel-évet tartottak akkor, születésének százötvenedik évfordulóján. Mindenki persze nem maradt meg, előfordult, hogy csak ötvenen jöttek, de egy csuklós buszban sohasem fértünk el. Pótkocsi kellett a busz mögé, hogy mindenki jöhessen a fellépésre. Velük is a népdalokkal kezdtük, és ahogy fejlődtünk, nyúltunk az egyre komolyabb művekhez. A rendszerválás óta egyházi dalokat is énekelünk.

– A működésüket ki támogatta?

– A földműves-szövetkezet, a későbbi ÁFÉSZ. Vezetőjével, Perlaki Árpáddal nagyon jól együttműködtünk. Már nem Kónyban él, de most is figyeli a munkánkat, éppen a múltkor dicsért meg bennünket. A rendszerváltás után az önkormányzat vette át a támogatásunkat.

Nem csak az ének köti össze a kórust

– A kónyiak azt mondják, egy nagyon jó közösséget hozott létre a tanár úr, mint egy nagy családot, úgy emlegetik a kórust.

– Igen, ezt én is így érzem. Odafigyelünk, vigyázunk egymásra, szervezünk közös programokat, minden évben kirándulunk valamerre és megtartjuk a névnapokat is. Az ilyen események összehozzák az embereket.

– A farádi Horváth Győző beszélt nekem arról, hogy az amatőr művészeti mozgalom a hatvanas-hetvenes és nyolcvanas években élte virágkorát, ami a kilencvenes években aztán kicsit visszaesett.

– Ezt én is így látom, annak ellenére, hogy Kónyban ma is kiválóan működik a kar. Rendszeresek voltak a járási, megyei és országos rendezvények, kórustalálkozók. A fenntartóknak erre volt pénzük és fontosnak tartották a kultúra támogatását.

– A magánéletet, a családot hogyan tudta összeegyeztetni a tanári és kórusvezetői munkával?

– Nekem soha nem volt más munkahelyem, mint a kónyi iskola. 1959-ben megnősültem, akkor Győrbe költöztem és azóta onnan járok ki a faluba.

– Nem lehetett egyszerű megoldani.

– Nem volt az, hiszen gyakran azzal a vonattal utaztam haza, amelyikkel az éjjeli műszakosok indultak munkába. Két gyermekem van, ők nem akadályozták a munkámat, a feleségem pedig támogatta a tevékenységemet. Két és fél éve sajnos meghalt, azóta egyedül vagyok.

– Visszavonulásra, pihenésre nem gondolt még?

– Engem ez a feladat éltet, és amíg egészségem engedi, szeretném is csinálni. Hála a Jóistennek, az egészségem rendben van, ráadásul egyelőre utódom sincs.

– A családjában továbbviszi valaki a zenei pályát?

– Három unokám van, de ők sem erre a pályára mentek.

– A hétköznapokat, ha nem Kónyban van, mivel tölti?

– Van egy kertem Győrszent­ivánon, azt gondozom, füvet nyírok, kapálgatok, mustot készítek. Balatonalmádiban is van egy hétvégi házam, oda is lemegyek rendezni a terepet. Éppen a napokban voltam télie­síteni. Igyekszem mindent megcsinálni, amit az erőm enged.

– Tanár úr, ha visszanéz a pályájára, mit gondol, a kónyi kórussal minden elért és megvalósított, amit 1960 márciusában elképzelt?

– Úgy érzem, hogy igen. Különösen igaz ez a legutóbbi időkre, most rendkívül jól érzem magam.

Névjegy

Veér György 1933-ban született Kónyban. Ének-zene–történelem szakon szerzett diplomát Szegeden. Első és egyetlen munkahelye a kónyi általános iskola volt. 1960-ban alapította meg az Erkel Ferenc Énekkart, melynek azóta is vezetője, karnagya. 1957-től 1994-ig az intézmény igazgatóhelyettese volt. 1994-ben az önkormányzat „Kóny községért” díjjal ismerte el munkáját, 2010-ben emlék­tárggyal köszöntötték az ötvenedik évfordulón.