Izgalmas visszaút: így jutott haza a soproni házaspár az Egyesült Államokból

Almási Lászlót és feleségét, Marikát, látogatóba hívta egy, az Egyesült Államokban élő baráti házaspár. Januárban elérkezettnek látták az időt, hogy tavasszal a tengerentúlra repüljenek, s megvették a retúrjegyeket is.

– Akkor még csak a kínai koronavírusról zengett a világ, és senki nem sejtette, hogy mi lesz belőle – kezdte történetüket Almási László. – Ahogy közeledett az utazás ideje, a vírus is terjedt szerte a világban. Töprengtünk, menjünk, maradjunk?

Mivel úgy éreztük, életünkben talán ez lesz a utolsó ilyen lehetőség, az utazás mellett döntöttünk.

Márciusi 11-én indulásunkkor a Schwechat-i reptéren egy csoport magyar középiskolással is találkoztunk, komoly vészhelyzetre akkor még senki nem gondolt. Amerikába érkezésünk másnapján az amerikai elnök mindenki számára váratlanul bejelentette a moratóriumot, vagyis hogy az USA nem fogad repülőket Európából. Azon a helyen, ahol laktunk, ekkor még mindig nem volt érezhető a vírus okozta pánik, így barátainkkal három napot Washingtonban töltöttünk, majd vissza Baltimore-ba. Igyekeztek nekünk megmutatni minden helyi érdekességet, mert nem tudhattuk, hogy meddig mehetünk szabadon. Sokat nem kellett várni a korlátozásokra, mert ott tartózkodásunk negyedik napján elérte ezt a környéket is a vírus okozta korlátozás: a vendéglátóhelyek, múzeumok, boltok bezártak, csak az élelmiszert árusító üzletek maradtak nyitva, mint ahogy itthon is. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a lányomékkal, és naprakészen tájékozódtunk az otthoni állapotokról.

Pánik nem volt érezhető, de vendéglátóinknak köszönhetően felkészülten védekeztünk

– vette át a szót a feleség, Marika. – Maszk, kesztyű, kézfertőtlenítő, lázmérés a napi rutin része lett. Bár ekkor még messze volt a hazautazás időpontja, a kialakult helyzetre való tekintettel elkezdtük a visszaút szervezését. Utazásunk előtt regisztráltunk a külügyminisztériumnál, ezért felhívtuk az amerikai magyar képviseletet, hogy információkat kérjünk, mi a teendőnk a jelenlegi helyzetben. A képviselet dicséretes megértéssel viseltetett irányunkban: megkérdezték, jól vagyunk-e, hogy meddig maradunk az USA-ban, és van-e valamire szükségünk. Mivel mindent rendben találtak, javasolták, hogy mielőbb próbáljunk járatot keresni. Sajnos, azt tapasztaltuk, hogy a kialakult helyzet miatt a légitársaságok egymást túllicitálva „horror„ pénzeket kértek a repülőjegyekért.

Végül a soproni házaspárnak sikerült egy New York-i járatot találni, amely Írországban dublini átszállással hozta volna őket a Bécs melletti repülőtérre, Schwechatra. Március 22-e lett volna az indulás, de ezt a repülőtársaság valamely ok miatt egy nappal eltolta.

– Mindeközben napról-napra változott a helyzet, így már semmi nem volt biztos, még a lefoglalt járat sorsa sem – idézte fel a rémisztő bizonytalanságot Almási László. – Ezért itthon a lányom felvette a kapcsolatot a külügyminisztérium konzuli szolgálatával, hogy informálódjon a külföldön rekedt magyarok sorsáról, esetleges hazaszállításáról. Lányom itthonról folytatta tovább a „nyomozást”, kereste a lehetőségeket, a segítséget, az információkat, mert közben azt a hírt kaptuk, hogy a bécsi repülőtér nem fogad már járatokat az USA-ból, vagyis Írországban rekedünk. Felvette a kapcsolatot Magyarország bécsi nagykövetségével, ahol egyből felajánlották a segítségüket és dr. Orbán Krisztina, a magyarság-ügyekért felelős nagykövetségi másodtitkár személyesen vette kézbe a hazautazásunkkal kapcsolatos teendőket.

A hölgy naponta többször hívta lányomat telefonon és tájékoztatta az aktuális állapotokról és részletesen elmondta a hazautazás „forgatókönyvét„.

A diplomata felvette a kapcsolatot hazánk dublini konzulátusának munkatársával, aki felhívta lányomat, elkért rólunk minden adatot, és a zökkenőmentes írországi átszállásnál volt segítségünkre. Hálásan mondhatjuk, hogy a hazajutásunk valóban problémamentesen zajlott le, és abban a kivételes helyzetben voltunk, hogy a bécsi reptéren személyesen dr. Orbán Krisztina várt bennünket. A konzulátus autójával egészen a soproni házunkig hozott, ami gesztus mélyen meghatott minket.

Ezúton is szeretnénk megköszönni dr. Orbán Krisztina önzetlen segítségét, a fáradozását, biztatását, és a reményt adó optimizmusát

– hálálkodott az Almási házaspár, akik már letöltötték a két hét házi karantént. Szerencsére tünetmentesnek bizonyultak, s örülnek, hogy már túl vannak a hazaút izgalmain is.