A Soproni Széchenyi István Gimnázium Öregdiák Társaságának megemlékezése

Húsvétvasárnap volt, a harangok visszatértek Rómából. A feltámadást és a tavaszt ünnepelte a világ 1860. április 8-án. Ezen a napsütéses reggelen egy pisztoly dördült a döblingi elmegyógyintézet egyik lakosztályában. Széchenyi István hálószobájába lépve „rémületes látvány várt ott bennünket. A gróf felöltözve, szétroncsolódott fejjel ült a karosszékben, és a jobb kéz tartotta még a pisztolyt, amellyel a halálba küldte magát” – vallotta az egyik ápoló.

A Legnagyobb Magyar – ahogy Kossuth nevezte – haláláról a mai napig számtalan feltételezés, legenda kering. Tolnay Antal nagycenki plébános, aki „lelki atyja” volt Széchenyinek, és aki eltemette, feljegyezte: „… idővel fognak lenni… kik belviszonyaiba nem lévén beavatva, az agyonlövést, vagyis öngyilkosságot tagadni buzgólkodnak. Ez nem áll, ő maga magát végezte ki…”. Évtizedekkel ezelőtt Pölcz Pista bácsi, a mauzóleum őrzője, Széchenyi István emlékének lelkes ápolója azt mondta: – Bárki húzta meg a ravaszt, a gyilkos a Habsburg-rendszer volt. A zaklatással kergették Széchenyit a halálba.

Kötelességünk megismerni munkásságát, ápolni és tovább adni gróf Széchenyi István emlékét! Ma is érvényes mondata: Semmi sem emelheti fel anyaföldünket, csak eszünk és kezünk. Nagyságáról, napjainkig érvényes hatásáról legkifejezőbben Arany János írt a halálhírre 1860-ban Széchenyi emlékezete című versében.

Szalay Csaba

Részlet a versből:

…

Nem hal meg az, ki milliókra költi

Dús élte kincsét, ámbár napja múl:

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomúl,

Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,

Amint időben, térben távozik;

Melyhez tekint fel az utód erénye:

Óhajt, remél, hisz és imádkozik.