A győri kórház lelkésze imával segíti a gyógyulást

Advent idején ünneplőbe öltöztettük városainkat, otthonainkat, lelkünket, örömmel várva karácsony eljöttét. Az adventi koszorún hétről hétre meggyújtottunk egy-egy újabb gyertyát, jelezve, hogy közeledik az ünnep. S íme, eljött karácsony, a legbensőségesebb ünnepünk. Különleges varázsa van a karácsonynak. A gyermekkorunkban átélt várakozás, az együttlét öröme, az ajándékbontás izgalmának emléke elkíséri az embert egész életében, s szeretné gyermekeinek is átadni e csodát. Ma este összejönnek a családok, hogy együtt ünnepeljenek a feldíszített karácsonyfánál, átadják egymásnak ajándékaikat, körbeüljék az ünnepi asztalt, hogy érezzék a szeretet, az odafigyelés összetartó erejét.

Vannak azonban olyanok is, akik nem családi körben ünnepelnek. Szolgálatukat, munkájukat végzik orvosként, ápolóként, mentőként, tűzoltóként, a közlekedést segítő szakemberként és még nagyon sok területen. Vannak olyanok is, akik egészségi állapotuk miatt nem otthon, hanem a győri kórházban töltik az ünnepeket. Ők is, a szolgálatot ellátó orvosok, nővérek, s a látogatók is betérhetnek a nemrégen átadott kórházi kápolnába, hogy elcsendesedhessenek, találkozhassanak Istennel. Ott nem zavarja őket senki. Gyógyító erővel bíró hely.

A győri kórház katolikus lelkésze, Benkó Attila rendszeresen látogatja a kórház harmincöt osztályán fekvőket a hétköznapokon, szentmisét mutat be szerdánként a kápolnában. Úgy érzi, hogy a betegeknek nagy szükségük van arra, hogy figyelemmel, szeretettel meghallgassák őket, elmondhassák félelmeiket, problémáikat. Ez is segíti a gyógyító folyamatot.

A halk szavú lelkész mentálhigiénés lelkigondozói továbbképzésen vesz részt azért, hogy jobban meg tudja érteni a betegeket, eredményesebben tudjon segíteni. A csendet ajánlja mindenkinek, mert azt mondja: csendben lehet meghallani a lényeget, Isten szavát, aki eljön közénk. Amúgy minden az ellen van, hogy ne legyünk csendben. Szinte állandóan szól valami körülöttünk, és nem figyelünk befelé, nem halljuk az Úr hangját. Az emberek maguk is érzik, hogy nem imádkoznak eleget. Sokan nem is mernek csendben lenni, mert akkor meglátják azokat az álarcokat, maszkokat, amelyeket viselnek s amelyektől nem látják valós énjüket.

Fontos, hogy szeressük a csendet, mert a csendben találkozunk önmagunkkal és Istennel is. „Elidegenedtünk önmagunktól. Nem szeretjük jól önmagunkat, pedig Jézus azt mondja: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. De az a kérdés: ha magamat nem jól szeretem, akkor hogy tudnám szeretni a felebarátomat?”