Győrben adtak koncertet édesapjuk emlékére a Jávorkai fivérek

– Mi a legjelentősebb emlékük édesapjukkal kapcsolatban?

Jávorkai Ádám: – Azt emelném ki, hogy miután már én is két kisfiú édesapja vagyok, most értettem meg, hogy mit jelent mindaz az odaadás, az a feltétlen szeretet, amit adott. Szavakkal el sem lehet mondani mindazt, amit tőle kaptunk. Mindezeket én inkább a zenében igyekszem kifejezni. Nagyon szívén viselte a zenét, ösztönzött bennünket. Annyi erőt és energiát adott, hogy a mai napig inspirálódom, merítkezem belőle. Kiapadhatatlan forrás, amit én is próbálok továbbadni. Ő annyira magasra tette ebben is a mércét, hogy nem tudom, sikerülni fog-e a nyomába lépnem.

Jávorkai Sándor: – Mindketten végtelen szeretetet kaptunk tőle, amiben persze benne volt a szigor is. Neki köszönhetjük azt, amilyen emberekké váltunk. Azt, hogy minden körülmények között emberek maradjunk. Megtanította, hogy mindennek a szeretet az alapja. A zenének is. Háromszáz éves olasz hangszereken játszunk, de ha nem szeretettel nyúlnánk hozzájuk, akkor nem tudnánk velük hatást elérni. Ugyanígy, ha valaki nem szeretettel viszonyul a zenéhez, akkor nem születik meg az a varázslat, amit az élő zene kivált az emberekből. Ez nem mindig jön létre, csak akkor, ha valóban szívből jön. A hétköznapi hajtás, a munka mindenkiben falakat emel. Ezt kell tudni legyőznünk.

Az első hangszer

– Emlékeznek az első találkozásra a hangszerükkel?

J.S.: – Nem voltam még hároméves, amikor karácsonykor kaptam egy saját készítésű, picike hegedűt a nagybácsimtól, aki hegedűtanár volt, de készített hangszereket is. Emlékszem, hogy szinte rá sem néztem a többi ajándékra. Miközben anyukám karácsonyi dalokat énekelt, én elkezdtem hegedülni. Édesapám mindennap gyakorolt. Tőle láttam, hogy hogyan kell megfogni a hangszert és játszani rajta. Mióta az eszemet tudom, mindig is hegedűművész szerettem volna lenni, de nem a népzene, hanem a klasszikus zene vonzott. Már 10–11 évesen megtaláltam a hivatásomat.

J. Á.: – Édesanyánkat követve, aki zongoratanár volt, én zongorán kezdtem el először játszani, csak később kezdtem csellózni. Három vagy három és fél éves lehettem, amikor kaptunk egy lemezt, amin Pablo Casals Dvorák csellóversenyét játszotta. A cselló hangja annyira magával ragadott, hogy kérleltem a szüleimet, hogy hadd játsszak ezen a hangszeren. Ekkor kaptam egy kicsi csellót. Érdekesség, hogy húsz évvel később rátaláltam erre a hangszerre, amin kezdtem.

A szülőváros után Bécs, majd jött a világ

– Mindketten Bécsben folytatták felsőfokú tanulmányaikat, szerezték meg a zeneművészet doktorai címet és első külföldiként nyerték el az „The artist of the year” (Az év művésze) elismerést.

J. S.: – Tizenhat évesen nyertem meg a Flesch Károly Nemzetközi Hegedűversenyt, így felvételi nélkül bekerülhettem volna a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Ugyanekkor a bécsi akadémiára Karajan-ösztöndíjat nyertem, ahol Yehudi Menuhin növendékétől tanulhattam.

J. Á.: – Még Győrben laktunk, amikor az első – és azóta is egyetlen győriként – országos csellóversenyt nyertem tizenkét évesen. Ezzel azonnal felvételt nyertem a zeneakadémiára, a különleges tehetségek osztályába. De végül maradtam itthon. A családi kötelékek fontosabbak voltak. A konzervatórium után mentem Bécsbe.

– Nemcsak csellóversenyt, de zongoraversenyt is nyert. Úgy tudom, ehhez kapcsolódik egy érdekes történet is.

J. Á.: – Egy évvel a csellóverseny után indultam az országos zongoraversenyen is. A gálakoncert után jött hozzám oda valaki azzal, hogy hallották a csellóversenyen a testvéremet, és az is mennyire fantasztikus játék volt. Először nem értettem, azt válaszoltam, hogy a testvérem hegedűn játszik. Akkor azt mondták, nem ő, hanem az ikertestvérem. Nem hitték el, hogy az is én voltam.

Visszaadnának abból, amit Győrtől kaptak

– Milyen érzés volt hazatérniük szülővárosukba?

J. S.: – Amikor kitört a járvány, én végig itt voltam édesanyánkkal. Felerősödtek azok a gondolatok, hogy mi történt a kezdetekkor. Mi az, aminek igazi értéke van, azt miben kell mérni. Ekkor kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mint művészek mit adhatnánk abból vissza, amit Győrtől kaptunk.

J. Á.: – Sok emlék a felszínre tört. Sokan eljöttek a koncertre egykori tanáraink közül. Mindannyiuknak hálával tartozom.

J. S.: – Megható volt a koncertem látni az első és egyben a legkedvesebb, legmeghatározóbb hegedűtanáromat, Bánki Horváth Sándort, aki nemcsak engem, hanem még édesapánkat is tanította.

– Tervezik, hogy évente megrendezik az emlékkoncertet és kurzusokat tartanak.

J. Á.: – Az egész világon koncertezünk, amiket 2–3 évre előre leszerveznek. Most a járványhelyzet miatt sok időt töltöttünk itthon. Ekkor ébredtünk rá, hogy a gyökerek mit jelentenek. A világban mindenhol tanítunk, és arról kezdtünk el beszélgetni, hogy itt, Győrben is kellene, hogy abból a sok élményből, tapasztalatból, tudásból, amit a világban megszereztünk, vissza is adhassunk valamennyit. Erre a legjobb hely a szülővárosunk.