A soproni Pohl Mihály negyven éve énekel a Lord élén

A szombathelyi Lord hard rock együttest 1972-ben alapította Vida Ferenc, Sipőcz Ernő, Papp László és Sütő István. A zenekarban több tagcsere volt az évek során. Egy zenei fesztiválon ismerkedtek meg 1981-ben a soproni Pohl Mihállyal, akinek tiszta, egyedi hangja arra ösztönözte a zenészeket, hogy új hangzásvilágot alakítsanak ki, visszább vegyék zenéjük metálos jegyeit.

Pohl Mihály negyven éve énekel a Lordban, amit ma este koncerttel ünnepelnek a budapesti Barba Negrában. A jövőre ötvenéves együttes legrégebbi állandó tagja megosztotta emlékeit a Kisalföld olvasóival.

Rossz gyerekekkel zenélt

– Hogyan kezdődött zenei karrierje?

– Az első soproni zenekarom neve Ozirisz volt. Kurucdombi gyerek vagyok, akkoriban a rossz gyerekeknek csináltak egy klubhelyiséget a régi szélmalomtoronyban. Ott kezdtünk zenélni 3–4 fiúval. Rövidesen már minden héten volt bulink, rendszeresen játszottunk az akkori papréti ifjúsági házban, ahol az „Ötórai tea” nevű rendezvényeken kora estig zenéltünk a közönségnek. Egyik buli hozta a másikat, megismert Tujmer Géza, a Roller együttes alapítója, aki elhívott, hogy náluk énekeljek. A Rollerrel elkezdtünk amatőr rockfesztiválokon fellépni, az egyiket meg is nyertük. A Lordból akkoriban kivált Sipőcz Ernő, a korábbi énekes. Az egyik 1981-es fesztiválon megkeresett Berger István, a Lord egyik támogatója, és Vida Ferenc, a zenekar akkori vezetője, hogy énekeljek náluk. Boldogan igent mondtam, de a Rollertől búcsúznom kellett. Azóta eltelt 40 év! Sosem gondoltam volna, hogy 2021-ben erről fogunk beszélgetni… Sipőcz Ernővel egyébként haláláig remek kapcsolatot ápoltunk, gyakran egy-egy dalt együtt énekeltünk el a koncerteken.

– Emlékszik még az első fellépésére a Lorddal? Hogyan fogadta a közönség?

– Az első koncertünk Jákon volt. Tél volt, nagy hó esett, de még Sopronból is jöttek nézők. Voltak, akiknek nem tetszett, hogy új énekes van, de aztán hozzám szoktak. Azt gondolom, a jóhoz hozzá lehet szokni. Az első koncert kapcsán nemrég megkerestek minket Jákról a 40. évforduló miatt, hamarosan lesz ott fellépésünk.

– Az első album készítésekor már ön énekelt a bandában. Milyen volt a stúdiózás?

– A Big City Lights (Nagyvárosi fények) című albumunk Berger István finanszírozásában 1985-ben Ausztriában készült. Úgy éreztük, hogy pontosan tudjuk, mit hogyan szeretnénk felvenni, de az a helyzet, hogy a stúdióban jöttünk rá, hogy nem tudunk semmit. Amatőrként ott szembesültünk azzal, hogy mi az „igazi” rock and roll. Ha nem lett volna ott egy zseniális hangmérnök, nem sikerült volna jól a lemez.

Akkoriban még hírből sem hallottak a digitális rendszerekről, minden analóg volt, így minden hangnak stimmelnie kellett. A stúdióban sokat segítettek, így az album kimondottan jól sikerült, a ’80-as éveknek minden tekintetben megfelelt, de a hangzás ma is megállja a helyét. Az Interkoncerttől kaptunk egy betétlapot, amivel a stúdiózás miatt úgy járhattunk Nyugatra, mint manapság. Szükség is volt rá, több hétbe telt az album felvétele. Elképedve hallgattuk a kész lemezt, hiszen akkoriban ilyen minőségben Magyarországon még nem volt lehetőség zenét kiadni.

Végig soproni maradt

– Soproniként nem volt nehéz megszervezni a szombathelyi próbákat?

– Eleinte sokat vonatoztam, hogy együtt próbálhassunk. Később szereztem jogosítványt és kölcsönkért autóval ingáztam Szombathelyre. Hozzá kell tennem, hogy szinte csak az új számokat kellett elpróbálni, hiszen rengeteget koncerteztünk, úgymond élőben próbáltunk. Évente százszor léptünk fel, ami összecsiszolta a társaságot.

– Hogyhogy mindvégig a szülővárosában maradt?

– Engem minden Sopronhoz köt. Mikor én lettem az új énekes, hívtak, hogy költözzek Szombathelyre, de maradtam a szülővárosomban. Itt végeztem az iskoláimat. Gyerekként a Rozália Általános Iskolába jártam, melynek épületében ma a városi bíróság van, az érettségimet pedig a Fáy-technikumban végeztem. Igazi lokálpatrióta vagyok! Szüleim, feleségem, gyermekeim, barátaim és a munkahelyeim is ide kötöttek.

– Tehát a zene mellett volt polgári foglalkozása is?

– Igen, 2008-ig folyamatosan dolgoztam. Voltam üzletvezető egy Tüzép-telepen, dolgoztam egy soproni vállalati üdülőben, később elkerültem egy épületgépészeti boltba, ahol alkalmazott voltam. Ez a három munkahelyem volt, semmi más. Mikor az utolsó munkahelyem megszűnt, sokáig bánkódtam, azóta viszont rendszeresen tudok dalszerzéssel foglalkozni.

Azelőtt, mikor nyolc óra munka után hazaestem, nem sok kedvem volt még leülni gitározni és dalokon gondolkodni. Azt hittem, munkahely nélkül nem lehet teljes az életem, de tévedtem. Ha van olyan elfoglaltsága az embernek, amelyben örömét leli vagy amivel másoknak segít, akkor nincs probléma.

Bulikkal töltött évek

– Melyik koncertekre emlékszik a legszívesebben?

– A zenekar és a közönség közötti érzelmek mindig nagyon felfokozottak. Ma már szerintem ez nem kivitelezhető, de mi még a ’90-es években játszhattunk az aggteleki cseppkőbarlangban is. Magyarországról és Szlovákiából is jöttek nézők, tele volt a terem. Egy patak választott el a közönségtől. Jó volt az akusztika, de a páratartalmat nehezen viseltük, a koncert végére mindenről és mindenkiről folyt a víz. Amikor a hűvös párából kimentünk a 30 fokos levegőre, majdnem rosszul lettünk. Megérte, felejthetetlen élmény volt.

– Hogyan születnek a dalszövegek?

– Hosszú ideig egy szombathelyi költővel, Balogh József pedagógussal írtuk a szövegeket. Szerettünk egymással dolgozni, József igazi értelmiségi ember volt. Ha volt egy ötletem, hamar rímbe szedte a gondolataimat. A Kisfiú című számot például a nagyobb fiam születésekor írtuk. Volt olyan, hogy az osztályában megkérdezte, hogy miről szóljanak a dalok. József versbe foglalta a feldobott témákat, az egyik albumunkon tehát sok szöveget a diákjai inspiráltak. Mióta 2011-ben meghalt, egyedül írom a dalokat, ami kezdetben nem ment olyan könnyen. Az életben gyakran le kell hajolni a dolgokért, hogy megtaláljuk őket. Megoldottam.

– Kaptak az együttessel zenei kitüntetéseket?

– Minket a közönség díjaz. Pár évvel ezelőtt a magyar dal napján tízezer ember előtt léptünk fel Szombathelyen. A koncert közben megemlítettem a közönségnek, hogy még nem kaptunk állami kitüntetést. Néhány héttel később egy fából faragott „Kossuth-díjat” küldtek nekünk a rajongók. Sok hasonló dologgal kedveskedtek nekünk, de mindig csak a rajongók. Szakmai kitüntetést előtte csak bulihelyektől kaptunk. Utána már jött egy miniszteri elismerő oklevél. Amilyen a zenekar, olyan a közönsége. Ők a zsűrink, ha nekik megfelelünk, akkor érdemes még zenélni.

– Jövőre lesz 50 éves az együttes. Készülnek valami nagy dobással?

– Természetesen! Úgy, ahogy a huszadik születésnaptól kezdve mindegyik kerek évfordulóra nagy dobással készültünk. Talán a legnagyobb buli az együttes alapításának negyvenötödik évfordulóján volt, teljesen megtöltöttük nézőkkel a Budapest Arénát. Akkor az aréna kulturális rendezője koncert közben megírta a menedzserünknek, hogy bár nem szokta megvárni a bulik végét, azon az estén bizony végig ott tartózkodott, mert olyat még nem látott, hogy 9000 ember együtt énekli a dalokat a frontemberrel.

– Hogy viselték a pandémiát?

– Az elmúlt másfél év odacsapott mindenkinek. Nehéz volt, és nem csak a zenészeknek. A világosító- és hangosítóstáboknak nincs más munkájuk, másfél évig nem volt mit csinálniuk. A biztonsági és a kiszolgálószemélyzet is megsínylette ezt az időszakot. Szerencsére nyitás óta több mint tíz fellépésen túl vagyunk már. Augusztusban tizenkét fellépésünk lesz, októberig tele vagyunk koncert-időpontokkal, de bármikor jöhet a vírus, ami miatt lemondhatják a bulikat. Volt olyan rajongó, aki elmondta nekünk, azért oltatta be magát, hogy jöhessen a koncertünkre.

Névjegy – Pohl Mihály

Születési hely és idő: 1954. szeptember 26., Sopron. Foglalkozása: zenész. Zenekari karrier: negyven éve énekel a Lord együttesben, akikkel 10 stúdiólemezt adott ki. Szólókarrier: Lazán és könnye- dén – szólólemez. Családi állapota: házas, fiai 37 és 27 évesek, kisebbik fia, Dávid zenész lett, a Pair o’ Dice zenekarban játszik, nagyobbik fia révén egy lányunoka nagyapja.