A várakozás értelme

Minden évben várunk valamire az év ezen időszakában. Sokszor mintha még egyszer sem lett volna életünkben igazi advent, igazi karácsony. Ha megkérdezik tőlünk, miről szól karácsony ünnepe, csak hebegünk-habogunk, s csak annyit mondanánk, a szeretetről. Mintha nem is ismernénk, mintha még sohasem hallottunk volna róla.

Kívánjuk, hogy idén megéljük az igaz ünnepet! Majd idén találkozunk vele, majd idén megéljük azt, hogy megérkezik hozzánk valaki. Abban reménykedünk, hogy ha egyszer sikerül „jól” ünnepelni, akkor valami csoda történik velünk, bennünk. Várjuk a csodát.

Pedig elég lenne alázattal beismerni, hogy elfelejtettük, mi a karácsony lényege. Hogy az ünnep a mi meglátogatásunk ideje. Valaki egyszer azért jött, hogy rámutasson, mennyi gonoszság van az ember lelkében, mennyi önzőség, irigység határozza meg a kapcsolatainkat. Nekünk pedig csak annyi lenne a dolgunk, hogy a decemberi rohanás, a vásárlási láz, a lelkiismeretet nyugtató ajándékcunami helyett lelassítsunk, megálljunk, csendet teremtsünk magunk körül, de még inkább a saját lelkünkben.

Mert a várakozás értelme, hogy ne mi érkezzünk meg – sokszor rohanva – szentestére, hanem lehetőségünk legyen felismernünk meglátogatásunk idejét. Mert az első advent, az Úr érkezése megtörtént azzal a céllal, hogy meglássuk, hogyan tudunk azzá az emberré válni, akinek Isten elgondolt bennünket. Most pedig arra volna szükségünk, hogy életünket is átformálja ennek megfelelően.

Ne ölbe tett kézzel várjuk az ünnepet, hanem elcsendesedve keressük énekben, imában, önzetlen segítségnyújtásban, ahogy megérint bennünket a karácsonykor hozzánk érkező szeretete és elindít a másik ember felé, hogy rendeződjenek kapcsolataink.