Magyar táskarádió amerikai dizájnnal – mutatjuk a győri gyűjtő emléktárgyait a XX. század második feléből

Generációk

Ha kalandozunk a múlt század műszaki vívmányai között, adja magát a kérdés: a mai fiatalok vajon tudják mi a bakelitlemez, a magnókazetta, a VHS vagy akár a CD? Jelen sorok írójának is homályos tudása van a táskarádióról. Annak ellenére, hogy gimnazistaként láttam a Csinibabát, Tímár Péter filmjében pedig fontos szerepe van a hordozható „mágikus doboznak”.

Cadillac mellett megállná a helyét

„A hazai táskarádiók – többségüket Orion, Videoton, BRG emblémával hozták forgalomba – azon a polcomon kaptak helyet, amelyen az Egyesült Államokhoz köthető emléktárgyak vannak. Első blikkre ez különös döntésnek tűnhet, ám tudni kell, hogy több magyarországi táskarádió esetében az amerikai dizájnt másolták. Akad olyan világoszöld színű rádióm, amelyet bármikor az ötvenes-hatvanas években kreált Cadillacek mellé lehet tenni.

Vicc a Sokol rádióról

A minőségre és az esztétikára gyakran adtak a műszaki termékek előállítói itthon; például pici, aranyos bőrtokot varrtak a fülhallgatókhoz. Ez egyébként a szovjet gyártású rádiókra igaz. Más kérdés, hogy a Sokol rádió két lapos elemét általában gumival kellett rögzíteni, hogy működjön” – mondta Csapó Gábor. Ez a rádiós életkép a hatvanas évek egyik klasszikus viccében is visszaköszön: „– Hova mész kisfiam? – Lapos elemért! – Nem a nevedet kérdeztem...”.

A magnetofon bűvöletében

„Életem első magnetofonját 12 éves koromban kaptam a fővárosban, csehszlovák gyártmányú Teslát, a típusa B42MK 25-ös volt. Rögtön beleszerettem a magnókba, gyűjteni kezdtem a magnószalagokat. Érdekesség, hogy itthon is készítettek Polimer néven magnókazettákat. Ezek minőségére nem lehetett panasz, jogosan érdemelték ki a hazai kiváló áruk fórumának védjegyét. Fiatalon rengeteget olvastam a csúcsminőségű magnetofonokról. Ez inkább álmodozás volt, egykoron képtelenség volt összekaparni a készülékek árát.

Néhány éve a világhálón leltem arra a japán gyártású Akai magnetofonra, amely kamaszként elérhetetlennek tűnt. Az előző tulajdonosa fájó szívvel vált meg tőle. Mielőtt üzletet kötöttünk, többször beszélgettünk. Mondta, hogy csak olyan embernek adja el, akiről biztosan tudja, hogy vigyáz rá” – elevenítette fel Csapó Gábor.

A „nép nyelve”

A győri gyűjtő több száz emléktárgyát lajstromba is nehéz szedni. Őrzi azt a vezetékes telefont, amely első munkahelyén az asztalán volt. A kilencvenes években tűntek fel a rádiótelefonok, ezek rövid időn belül bunkofonként vonultak a köztudatba. Igaz, a „nép nyelve” nem a tekintélyes súlyú telefonoknak, hanem gazdáiknak szólt.

Ilyen darab szintén található Csapó Gábor gyűjteményében, mint ahogy ős Nokiák, ezredforduló előtti digitális fényképezőgépek is. Érdemes szemügyre venni a kincseket a galériában és nosztalgiázni velük.