Győri retro

2020.08.16. 06:09

Győr utolsó remetéjének legendája

A város történetének egyik csodabogara, Hajnal Simon Kolos élete nagy részét a Szúnyog-szigeten töltötte. Rendszeresen kortyolt a Duna vizéből, mert „a városi víz büdös volt neki”. Önként választott magányában hűséges társa egy kutya volt.

Szeghalmi Balázs

Forrás: Régi Győr

Élet a Szúnyog-szigeten

„Csónakon megyek hozzá és amikor megpillantom, két fa között áll, sárga színű, napszítta ruhában, mint egy mesebeli birodalom királya, nagy szakállal” – írtuk 1957 szeptemberének elején. A rovat címe „Érdekes emberek, érdekes dolgok” volt, ahová nagyítóval sem lehetett volna jobb főszereplőt találni.

Hajnal Simon Kolos, Győr utolsó remetéje ekkor már huszonhárom éve, 1934 óta élt a folyók városának Szúnyog-szigetén.

„Itt maradtam árván”

„Sokan mondták már, hogy bolond vagyok. Enyém az egész sziget, minden fa és bokor, de mégsem nyúlhatok hozzá, tehát szegény vagyok. Néha eladok kis rőzsét, abból van pénzem. Harmincöt éve nem vettem ruhát és cipőt, de közben elrohadt néhány ünneplőingem. Valaha kocsmáros voltam a szigeten, azóta sok víz lefolyt a Dunán és én itt maradtam árván. De én akartam. Feleségem nem értett meg. Nem is termett ő erre, külön élünk. Azért nem vagyok egyedül. Télen állandóan vendégem a sötétség, tavasszal az árvíz, nyáron a meleg és a vihar, ősszel az eső” – mondta ’57 indiánnyarán az akkor 61 éves férfi.

Történelmi távlat

Mielőtt folytatnánk a győri remete történetét, helyezzük ezt a különös, egyedi sorsot történelmi távlatba. 1957-ben vagyunk, nem egészen egy esztendővel az ’56-os forradalom leverése után. Nagy Imrét még nem végezték ki, az ország minden szegletében szovjet tankok őrzik a „szocialista rendet”.

1947–48-tól az ötvenes évek elejéig, ameddig Rákosi elvtárs lapátra nem került, még keményebb idők jártak honfitársainkra és hazánkra. Ebben a politikai-társadalmi közegben „remeteként” élni a Szúnyog-szigetén elképzelhetetlennek tűnik, mégis így történt. Mi a tanulság? Nincs az a történelmi vihar, amelyben a szabadság igazi vándorai ne lelnének a saját útjukra.

Hajnal Simon Kolos olyan korban élt úgy, ahogy akart, amikor a szabadságot, az egyéni döntéseket a politikai önkény nem tűrte. Fotó: Kisalföld-archívum

„Hát van valami az új életben?”

„Van egy hosszú, összecsukható albán késem, amely éles, mint a borotva, 1796-ban készült. És őrzök néhány kiszolgált lövedéket az első világháborúból. Ezek a társaim és a kutyám” – vallotta Hajnal Simon Kolos. A kisalföldi remete újságot nem olvasott: „Itt az erdőben minek? Idáig nem ér el a politika. Nincs rádióm se.” De meglepően éles elméjűnek tűnt, ezt valószínűleg az élettapasztalatának köszönhette.

„Én láttam az első tangóharmonikást, az első mozifilmet is 20 fillérért. Egy angyalka szálldosott, ennyi volt az egész. (...) Hát van valami az új életben? Van új a szerelemben? Minden műnek csak a címe más!” – osztotta meg gondolatait az ősz szakállú férfi. Hajnal Simon Kolos nem tudta, hogy ki a megyei tanácselnök – s erről mert is beszélni, a tisztelet most is jár érte –, azt sem, hogy kicsoda Mészáros Ági. Hazánk akkori vezetőjének Kádárt megnevezte, de ekkor is volt bizonytalanság a hangjában.

Innen folytatjuk Győr utolsó remetéjének tragikus történetét a jövő héten.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kisalfold.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában