2020.03.15. 09:25
Gyertyagyújtástól, zászlószedőkön át Pozsgay legendás győri beszédéig – korabeli fotók
A magyar történelem egyik legtisztább pillanata összefonódott az első tavaszi napsugarakkal – ovisok, iskolások, nyugdíjasok boldogan tűznek kokárdát Petőfi és társai emlékére. Nem először fordul elő az elmúlt 170 évben, hogy a nyilvános ünnepségek tilosak. Írásunkban sok megyei szállal nagyítunk 1848/49 emlékezetére Áldozó István történész segítségével.
2020.03.11. Áldozó István, Fotó: Csapó Balázs Kisalföld
Fotó: CSAPO BALAZS
„A szabadságharc bukása és a világosi fegyverletétel után teljes hallgatást akart elérni a Habsburg-ház. Ez közéleti szinten sikerült, a magánembereknél nem. Rengetegen gyújtottak gyertyát otthon az elesett honvédekért, a kivégzett hősökért már az 1850-es években. A magyar társadalom mindig pozitívan értékelte 1848/49 eseményeit.
Bármennyire szerették volna ezt elhallgattatni különböző politikai erők ilyen-olyan célokból másfél évszázadon át, a márciusi forradalom győzelme a családok lelkében életben maradt. E szempontból a folytonosság állandó” – kezdte Áldozó István.
A mártír joghallgató
„A kiegyezés előtti években az egyetemisták többször tüntettek Pesten, 1860. március 15. után gyászmisét akartak a meggyilkolt honvédekért. A Kerepesi temető előtt gyülekezett a tömeg, amikor a rendőrök a tömegbe lőttek. A másodéves joghallgató Forinyák Gézának a térdét roncsolta a golyó. A 18 éves fiatalember annyi vért vesztett, hogy a kórházban elhunyt” – folytatta a győri levéltár igazgatóhelyettese.
Az 1867-es kiegyezést követően a kormánypártoknak Ferenc József „érzékenységére” kellett figyelniük, így az 1848. április 11-én hirdetett törvényekre emlékeztek. A császár számára rebelliót jelentő márciusi forradalomról hallani sem volt hajlandó az uralkodó.
Kossuth és Ferenc József egymás mellett
„Az ellenzéki pártok számára mindig kiindulási pont volt 1848/49. Győrben 1894-ben kezdeményezték Kossuth Lajos szobrának állítását, de ezt megakadályozták a császárhoz és a kormányhoz hűséges erők. Ahogy haladtunk az első világégés felé, az alakuló hazai tömegpártok mind többet igyekeztek átemelni a forradalom 12 pontjából programjaikba. A gazda- és a szociáldemokrata párt is a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére épített és az általános választójog bevezetését tűzte ki célul.
Az első világháborút követő káoszban elsikkadt 1848 emléke. A borzalmas napokban nem volt idő Petőfivel, a honvédekkel foglalkozni. Érdekesség, hogy Ferenc József uralkodása végére a magyar társadalom enyhült a császárral szemben. A paraszti házakban gyakran egymás mellé helyezték Kossuth és a Habsburg uralkodó képét” – folytatta Áldozó István.
Végre hivatalos ünnep
A trianoni sokk után Klebelsberg Kunó tűzte zászlajára a márciusi forradalom tisztességes ünneplését. Ezt 1927-ben törvénybe iktatták. Klebelsberg annak ellenére állt ki a márciusi ifjak mellett, hogy politikai példaképének Széchenyit tartotta.
„A két világháború között még mindig nem tartottak utcai ünnepségeket. Győrben és Sopronban a városi közgyűléseken emlékeztek meg a hősökről, de tömegrendezvényeket nem szerveztek. A kereszténydemokrácia zászlóbontása Apor püspök miatt sok szállal kötődik Győrhöz, Giesswein Sándor és Barankovics István is számos kapcsolódási pontot talált a saját céljaik és az 1848-as forradalom törekvései között.
Szürreális 100. évforduló
A második világháború végét követően két évig ünnepelhettük március 15-ét. „A magyarok érezték, hogy az ország függetlensége ismét elúszóban, ezért 1948-ig a szabadság volt fókuszban az ünnepségeken. A századik évfordulót a kommunista párt már teljesen kisajátította magának” – közölte a győri történész. Szürreális pillanatoknak lehettek szemtanúi elődeink: Rákosi képét Kossuth, Petőfi és Táncsics mellé állították, akik jó eséllyel forogtak a sírjukban.
Nos, Rákosi nem volt teljesen elégedett a „társaságával”, mert 1951-ben az állami ünnepek sorából is kivették március 15-ét. Az 1956-os forradalmárok a márciusi ifjakban találták meg őseiket. Követelték, hogy a Rákosi-címer helyett azonnal állítsák vissza a Kossuth-címert, s ők is 12 pontban fogalmaztak, akárcsak Petőfiék.
Győri zászlószedőka fogdában
Miután a szovjet tankok vérbe fojtották a magyar szabadság ügyét, Kádárék rettegtek március 15-től. Bár alapja nemigen volt, 1956 utolsó heteiben szállóigeként járt szájról szájra: „márciusban újrakezdjük”. A nagyvárosokban március 15-én mindig óriási erőkkel figyelt a rendőrség, minden megmozdulást csírájában akartak elfojtani.
Központi ünnepségeket „természetesen” nem szerveztek, igaz, az iskolákban a diákok megemlékezhettek a márciusi hősökről. 1971-ben a fővárosban indult az a mozgalom, hogy a fiatalok vörös zászlókat téptek le, majd a későbbi években több összecsapás történt. A legemlékezetesebb az 1986-os lánchídi csata volt, a rendőrök a tüntetőket gumibottal verték. A zászlóaggatás a nyolcvanas években Győrt is elérte: bátor bencés diákok kerültek fogdába, mert nem tűrték a vörös zászlót a magyar lobogó mellett március 15-én.
15 ezren a téren
Győrött örökre emlékezetes nap marad 1989. március 15., Pozsgay Imre beszédét 15 ezren hallgatták a Széchenyi téren. Ez volt a kisalföldi megyeszékhely történetének legnagyobb békés megmozdulása. Kisebb csoda volt, hogy balhé nélkül ért véget, mivel a beszéd az akkori viszonyok között kimerítette a lázítás fogalmát. Azok a helyi emberek, emblematikus alakok, akiknek az arcai jól láthatók az archív felvételeken, legalább olyan nagy tettet hajtottak végre, mint Pozsgay Imre a Lloyd erkélyén.
15 ezren a téren a Széchenyi téren Győrben (Pozsgay Imre beszéde, 1989. március 15.)